A nyolcvanas évek közepétől két gimnazista diák, Szepessy Ákos és Tamási Miklós hobbiból járta a lomtalanításokat, régi fotók után kutatva. Három évtizeddel később az általuk alapított Fortepan digitális fotógyűjtemény vált a magyar sajtó egyik legfontosabb történeti fénykép-forrásává: naponta átlagosan öt újságcikk jelenik meg a Fortepanról származó képekkel. Ennek ellenére a gyűjtemény jövője nem biztosított, holott a magánfelhasználók köre is rohamosan gyarapszik.
A nyolcavanas-kilencvenes években nem volt ritka, hogy értelmiségiek is “lomizzanak”, az már inkább, hogy fotónegatívokat gyűjtsenek. A középosztály vagy az egyetemisták azonban, Tamási tapasztalata szerint, mára jórészt eltűntek: a nagyarányú szegénység következtében egyre többen próbálnak a lomtalanításból élni, mely néhány helyen feszültséggel teli helyzeteket hoz létre, így e tevékenység vesztett népszerűségéből. A társadalmi olló kinyílása így a gyűjteményezés gyakorlatát is befolyásolja, és a kulturális örökség e roppant fontos részének megőrzését is nehezíti. A papírképeket ma is felkutatják, ennek van némi értéke a piacon, a negatívok azonban könnyen végképp elveszhetnek. Annak idején Tamási évente mintegy 40 napot is rászánt a turkálásra: nagyrészt így alakult ki az a mintegy ötezer darabból álló gyűjteménymag, amely később a Fortepan alapját képezte.
Tamási érdeklődését a régi fotók iránt a nyolcvanas években az 1956-os forradalom akkoriban homályos emléke is motiválta. Amint a Mandiner online portálnak 2010-ben elmondta: “A fotógyűjtésben nekem a kiinduló pont a forradalom volt. Érdekelt 1956 és kíváncsi voltam minden részletre, ami elérhető volt akkoriban. 1987-88-ban járunk, így nagyon keveset lehetett látni, voltak ugyan tankönyveink elmosódott képekkel, de kevés vizuális anyag volt elérhető. Édesapám is fotózott ráadásul 1956-ban, ezek a képek pedig bekerültek a családi albumba, ami rettentő érdekes volt”. A rendszerváltozás után a forradalom alatt készült fotók felkutatása a szenvedélye maradt, s így jutott el a kilencvenes évek elején az UVATERV raktárába, ahol az útépítő vállalat fotóanyagát tárolták (ez a vállalat számos nagy építkezést dokumentált 1949-től). Ez volt az első nagyobb, ismeretlen fotóanyag, melyhez hozzáfért. Az akkor vásárolt szkennerrel a kb. 150.000 felvételből álló gyűjtemény egy részét digitalizálta, s több mint négyezer ma a Fortepanon is megtekinthető. (2015-ben az UVATERV megégett gyűjteményének egy részét is a Fortepan mentette meg a Mai Manó Házzal együtt.)
Az innen-onnan összegyűlt anyagból először, még az internet születése előtt albumok formájában szerettek volna egy részt megosztani, ez a terv azonban a kiadók szerzői jogi aggályai miatt kudarcba fulladt. 2009-ben azonban elkezdtek gondolkodni az anyag digitális közzétételén. Az év szeptemberében kezdett intenzíven szkennelni Tamási, és 2010-ben elindulhatott a honlap. A név a Forte nevű egykori magyar fotóipari vállalatra utal. A Fortepant hamar felkapták, melyben Tamási szerint fontos szerepet játszott, hogy egy eleve egy nagy mennyiségű alapgyűjteményt tettek ingyenesen közzé. Már az első hónapokban érkeztek felajánlások: civilek a Fortepannak adományozták fénykép-gyűjteményeiket, családi fotóalbumaikat. A feltöltött képek adatolásában nagy segítséget jelentettek már kezdettől a felhasználók. Az ún. crowdsourcing önmagától beindult: alig nyílt meg az oldal, Lovas Gábor felhasználó fórumot nyitott az Index.hu oldalán, mely a mai napig intenzíven és megbízhatóan működik. A “megfejtéseket” a Fortepan szerkesztői szintén ellenőrzik, majd felhasználják. A kulcsszavazás 2014 óta szinte teljesen a felhasználók hatáskörébe tartozik, a munkát Négyesi Pál szerkesztő ellenőrzi. (A munkatársak teljes köre 2018 végén: szerkesztés és szkennelés: Aradi Alice, Baráth Endre, Gál László, Lajtai László, Négyesi Pál, Németh Tamás, Pálinkás Zsolt, Péter Gábor, Simon Gyula, Szepessy Ákos, Tamási Miklós, Varga János, Varga F. János; adminisztratív támogatás: Summa Artium/Szűcs Andrea, Török András; web: Guti Lajos, Sándor Dávid; fordítás: Hegedűs Judit.)
A gyűjtemény ma már évente mintegy 15.000 darabbal gyarapodik: noha Tamási továbbra is jár lomtalanításokra, vásárol hagyatékokat, és kutat a bolhapiacon, az új anyag zöme közgyűjtemények, cégek, vagy civilek felajánlása nyomán érkezik. A négy jellemző forrástípus közül az egyik, amikor a tulajdonos öröklés vagy lakásvásárlás révén tesz szert a fotókra, és mivel nem szívesen dobja ki azokat, eljut a Fortepanhoz. Másik tipikus eset, amikor egy elhunyt családtag amatőrfotós volt és a leszármazottak meg szeretnék ismerni a negatívok tartalmát: így is kölcsönösen előnyös együttműködés alakul ki. Nem ritka azonban, hogy közgyűjtemények jelentkeznek: eleinte levéltárak keresték meg a Fortepant, ahol a fotográfia - különösen negatívként - jobbára elfekvő anyag. A sikeres példák nyomán ma már múzeumok is előszeretettel keresik a kooperáció lehetőségét. Végül előfordul, hogy hivatásos fotósok munkássága is bekerül a gyűjteménybe. Az esetek többségében a fotók kölcsönbe érkeznek: a Fortepan térítésmentesen vállalja digitalizálásukat, cserébe az anyag online közzétételének lehetőségét kéri.
A digitalizált anyagnak azonban a Fortepan csak töredékét teszi közzé. Ez Tamási filozófiájából következik, aki lényegében egy online kiállításnak tartja a gyűjteményt, mely nem a múlt távolságtartó, tárgyszerű bemutatására hivatott, hanem Tamási múltról alkotott vízióját közvetíti. Tamási alapelve egyrészt az, hogy csak jó minőségű képeket tesz közzé, tekintet nélkül a tárgyra, és ezek közül is csak azokat, melyek megfelelnek alapvető kompozicionális követelményeknek és valamiféle vonzerővel rendelkeznek. Ez utóbbi nehezen megfogható és szubjektív, a kurátori szerep megosztását ezért, egy elvetélt kísérletből is tanulva, nem tartja megvalósíthatónak. Tamási kedvenc korszaka a fényképészet szempontjából a harmincas évek, és a második világháború utáni rövid koalíciós időszak: voltaképpen az idegennek érzett és szürkének látott Kádár-korszakból ide vágyott vissza. A fotógyűjtés és a Fortepan számára egyszerre közösségi szolgálat és privát menekülés is egy elképzelt világba.
Tamási számára a fotózás történetében az igazi határpontot nem a technikatörténeti váltás jelenti, hanem a politikai. Egy olyan világot kíván dokumentálni, mely 1989-ben véget ért. Ezzel együtt látja a analóg fotózásról a digitálisra való átállás hallatlan jelentőségét, és nem zárkózik el, hogy a projekt a későbbiekben talán a kilencvenes évekre is kiterjeszthető legyen. Ehhez azonban nagyobb történeti távlatra van szerinte szükség.
Tamási nyilatkozataiból egy némiképp ellentmondásos helyzet tárul elénk. Egyfelől a Fortepan integritását, használhatóságát és vonzerejét az adja, hogy Tamási kitűnő szemmel válogat az anyagból. A honlap indulásakor az volt a célja, hogy a Fortepanon keresztül érzékelhetővé váljanak a mindennapok: a történeti fotók közt túltengenek a politikusokat és hivatalos eseményeket dokumentáló felvételek, de kevés vizuális emléke van az embereknek a hétköznapok világáról. Amint egy 2010-es interjúban fogalmazott, ideje, hogy “ne csak a politikai eseményeket és vezetőinket lássuk, hanem az otthonok és családok párhuzamos történeteit is.” Nem lehet kérdéses, hogy ezt a missziót máris teljesítette. Ugyanakkor, amint maga Tamási is elismeri, ez a szemléletmód összeegyeztethetetlen a közgyűjteményi logikával, mely nem tehet különbséget forrás és forrás között. Kezdetben Tamási arra törekedett, hogy a 20. század borzalmai és nyomora ne uralja a Fortepan képi világát. Ezt persze a talált anyag is diktálta, hiszen az amatőr fotózás, különösen a század közepén, jellemzően az anyagi biztonságban élők hobbija volt, akik elsősorban saját közegüket fotózták. Nem véletlen, hogy a legértékesebb leletek a XII. kerületből, illetve a II. és XI. kerületből származnak. Az anyag jellege azonban a hatvanas évektől átalakul: “A 60-as, 70-es évek felé közeledve a képek egyre több rettenetet, nyomort örökítettek meg. Ezeket általában kigyomláljuk. Csupán jelezzük. A kifejezetten nyomasztó fotókat – szétesett otthon, szétesett család, szétesett ház, szétesett lakosokkal - nem tesszük közzé. Ez persze része az életünknek, de mivel ez nem közgyűjtemény, megtehetem, hogy nem emlékszem rájuk. Ilyen szempontból honlapunk 70-es, 80-as évekhez köthető képei messze állnak a valóságtól. Mindez joggal kifogásolható. Ám úgy érzem a valóság precíz dokumentációja nem a mi feladatunk, hanem a Magyar Nemzeti Múzeum Fotóarchívumának feladata. Mi azt szeretnénk megmutatni: nem csupán szemétségekből állt a XX. század” - nyilatkozott 2010-ben a Litera online portálnak. Ha nem is teljes következetességgel, ezek az irányelvek ma is érvényesülnek Tamási kurátori tevékenységében, s innen érthető, miért ódzkodik attól, hogy a Fortepan egy közintézmény felügyelete alá kerüljön: a vállalkozás függetlensége egyben az eddigi sikeres gyakorlat fenntartásának záloga. Ebből a szempontból rendkívül nagy jelentősége van a Budapest Főváros Levéltárával 2015-ben kötött megállapodásnak, mely lehetőséget ad a Fortepan eddigi gyakorlatának fenntartására, melyet a felhasználói közösség visszaigazolt, és egyszersmind érvényesíti a közgyűjteményezés logikáját is, amennyiben a digitalizált források eredetijét válogatás nélkül, szakszerűen feldolgozva, megfelelő körülmények közt tárolják.
A Fortepan sikere és a közösség igényei azonban, úgy tűnik, Tamási látásmódjára is visszahatottak. Azzal, hogy a gyűjtemény nagy ütemben és változatos tárgyú fotókkal gyarapodik, Tamási egyre több olyan minőségi fotót válogat be, amelyek a század sötét oldalával szembesítik a látogatót. A hivatásos fényképészek hagyatékának bekerülése is módosított az arányokon, hiszen a sajtófotók közt jóval nagyobb arányban találhatók hivatalos eseményeket megörökítő, ugyanakkor érdekes képek, melyeket kár lenne nem közzétenni. Tamásiban a közszolgálat igénye is egyre inkább növekedett az idők során, látva a pozitív visszajelzéseket, igaz, már a Fortepan kezdetekor is a kulturális örökség megóvásán túl egy nagyon praktikus szempont vezérelte. Az Open Society Archives Centrális Galériájának kiállításrendezőjeként ugyanis azzal szembesült, milyen nehéz és a magyar viszonyok közt megfizethetetlenül drága fotográfiák beszerzése. A tudományos kutatók részéről is igény mutatkozott, hogy könyveiket minőségi fényképekkel illusztrálják, de ez megfizethetetlen volt számukra. A Fortepan ezen a helyzeten is változtatni szeretett volna. Ez olyannyira sikerült, hogy mára nemcsak tudományos munkák képi anyagát biztosítja a Fortepan, hanem szépirodalmi műveket inspirálnak a közzétett fényképek. Jelentős írók alkotásai nyomán a Fortepan szervesen beépülni látszik a magyar kulturális hagyományba.
A Fortepan jövője nyílt kérdés. Ami a technikai hátteret illeti, a tárhely-kapacitás nem probléma. 2015-ig az adatok tárolását a Közép-európai Egyetem szerverein biztosították, de elérték azt a méretet, amikor ezt az egyetem már nem tudta vállalni. Ekkor kerültek a fényképek egy németországi szerverre, a képek összerendezéséhez pedig egy kanadai szerver biztosítja a hátteret, méghozzá ingyenesen: egy kanadai magyar programozó segítségével valósulhatott ez meg, aki saját forrásból finanszírozza a szükségleteket. Nem ő az egyetlen informatikus, aki önzetlen segítséget ajánlott fel: egy fiatal magyar programozó nagyvonalúan elkészített egy iPhone applikációt. A Fortepan további növekedésének ezzel együtt pénzügyi gátjai vannak: több munkatárs (ösztöndíjas) foglalkoztatására lenne szükség az anyagok feldolgozásához. Ez általában véve is igaz, hiszen a BFL-ben sincs részletesen feldolgozva az anyag, de a negatívok tekintetében küönösen fontos lenne, ez utóbbi gyűjteményrészeket ugyanis a BFL nem szívesen veszi át, a levéltár ugyanis csak papír alapú anyagokat gyűjt. A fényképészhagyatékok kölcsönbe vételének financiális hátterét is biztosítani kellene, ha a kulturális örökség e részét meg kívánja az állam őrizni. Az elmúlt években magántámogatók áldozatvállalásának köszönhetően működött a projekt: egy könyvkiadó tulajdonosa például felajánlotta, hogy ha társulnak mellé más támogatók is, ő hajlandó fedezni egy évre a költségvetés egyharmadát. Cégek is jelentkeznek főtámogatói szerepre, de ezzel gyakran az a probléma, hogy nem az alaptevékenységet támogatnák, melyre Tamási és munkatársai minden energiája rámegy. A fenntarthatóság kérdésköréhez tartozik hosszú távon a fiatal korosztály megszólítása. A Fortepan látogatói ugyanis jellemzően 25 éven felüliek: Tamási annak módját is meg szeretné találni, hogy az ifjúságot érdekeltté tegye az oldal használatában. Havonta három millió képet néznek meg a látogatók az oldalon, és naponta stabilan 1200-1300 látogatót mutatnak a statisztikák. Nagy forgalmat generálnak az Index tematikus összeállításai: egy megállapodás eredményeként havi 2-4 kommentárokkal kísért fotóválogatást ad közre a hírportál. A népszerű közösségi portálon a Fortepan mintegy 30 000 követővel rendelkezik, mely szintén jelentősen hozzájárul a repozitórium népszerűségéhez. Jelenleg a Summa Artium Alapítvány biztosítja a jogi és egyéb működési feltételeket a Fortepan számára, illetve igyekszik a kezdeményezés jövőjét biztosítani anyagi téren is.
A Fortepan iránt újabban külföldön is megindult az érdeklődés, esély lehet arra, hogy akár nemzetközi hálózattá fejlődjön. 2015-ben a University of Northern Iowa elindította a Fortepan Iowa nevű testvéroldalt (
www.fortepan.us) az egyetem magyar származású vizuális kommunikáció-tanára, Bettina Fabos kezdeményezésére. Az amerikai oldal nemrégiben óriási léptékű felajánlást kapott: az Egyesült Államok egyik legnagyobb fényképgyűjteményét, Michael W. Lemberger másfél millió fotót tartalmazó kollekcióját fogják digitalizálni.
