Az ÁBTL-ben őrzött, „Tüntetések, demonstrációk, megmozdulások” című dobozokban 7 olyan dosszié található, amely az írásos jelentések mellett fényképes dokumentációt is tartalmaz. Ezek időben az 1989 januárja és novembere közötti hónapokat ölelik fel, a tüntetések helyszíne kivétel nélkül Budapest. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a fotók túlnyomórészét elkészítő hálózati személyekről is rendelkezünk némi információval. Müller Rolfnak, az ÁBTL történészének és a fotódokumentáció szakértőjének köszönhetően tudjuk, hogy a fennmaradt képi dokumentáció legnagyobb része két titkos fotográfus, egy „Rolf Jenő” fedőnevű hálózati személy és Kurta István főhadnagy munkája.
A második világháború után létrehozott politikai rendőrség folyamatosan gyűjtötte, készítette „a bizonyító és vádló” erejű fényképeket. Az 1962-ben átalakított állambiztonsági struktúrán belül a Belügyminisztérium III/V. Csoportfőnökségének III/V-1. Osztálya foglalkoztatta a figyelő és környezettanulmányozó állományt (soraikban fotó-csoportvezetőt, fényképészeket, laboránst, műszerészt), a III/V-2. Osztály pedig a lehallgatások, okmánykészítések, híradástechnikai kérdések mellett az operatív fotózásért felelt. A titkos fényképezést egészen a rendszer végnapjaiig folytatta az állambiztonság.
Hogyan járulnak hozzá az ÁBTL-es fotók a kulturális ellenállás rekonstruálásához a tüntetések, utcai megmozdulások témakörén belül? E felvételek nem manipuláltak, azt látjuk rajtuk, ami megtörtént, mivel a fotós célja is az volt, hogy az azonosítás végett az események, szereplők minél teljesebben kerüljenek rá a képekre, ezért a körülményekhez képest minél informatívabb és részletgazdagabb – felismerhető arcokat és olvasható feliratokat tartalmazó – rögzítés volt a fotós célja. A fotók mellett a jelentésekhez mellékeltek bizonyos esetben szóró-, röplapokat is. Könnyen meglehet, ezek között találunk olyat, ami nem maradt fenn máshol, ezáltal pedig tulajdonképpen a „forrásgyártó”, azaz fényképező, írásban dokumentáló funkció mellett forrásfeltáró és megőrző szerepe is volt a megfigyelésnek, mivel a jelentések és a fotók mellett e képes mellékletet is megőrizték.
Az írásos dokumentáció az állambiztonság belső formalizált ügyrendje szerint eseményenként hasonló, így a dossziék jelentéseket, javaslatokat, intézkedési terveket, a rendőri biztosítás tervét, a bevetett személyek számát, felszereltségét, alkalmazott módszereket összefoglaló iratokat stb. tartalmaznak. A beszámolók adatszerű leírások a létszámról, a felszólalókról, transzparensek szövegeiről, a tüntetők, utcai megfigyelők magatartásáról és egyéb észlelt eseményekről. Az 1989. április 19-én kelt intézkedési terv így foglalta ezt össze: „résztvevők létszámának, hangulatának, magatartásának folyamatos figyelemmel kísérése, esetleges provokációs törekvések időbeni felderítése, fővárosunk állam és közbiztonságának védelme.”
1989 januárja előtt a kommunista rendszerek, így a Kádár-i kormány is „elhárító” típusú ellenőrzést gyakoroltak a politikai tiltakozások felett. Csak a hivatalos politika által támogatott célokra, a kijelölt helyeken és államilag szervezett módon lehetett gyülekezni. Aki ezzel szembement, azt „ellenzékinek”, „ellenségesnek” minősítették. Az elhárítás célja volt a nonkonform célokra szervezett politikai rendezvényekről előzetesen információt gyűjteni. Az állambiztonsági megfigyelés és befolyásolás rendszere igyekezett csökkenteni a tiltakozási hajlandóságot és hatékonyságot a társadalomban, így volt ez az ötvenes években, az 1968 utáni években és az 1980-as években is. Az 1956-os forradalom tapasztalatai alapvetők voltak nemcsak a forradalmárok, hanem a karhatalmi szervek vezetőinek, alkalmazottainak számára is. 1957–89 között emberek százezrei, karhatalmisták, rendőrök, hivatásos és besorozott katonák, munkásőrök kellett, megtanulják – vagy esetleg gyakorolják is – a tömegoszlatás és egyéb beavatkozások normáit, illetve felismerni az azok kikényszerítéséhez szükséges magatartásokat.
A tüntetéshez való jogot 1989 januárjától törvény biztosította és ez a gyakorlatban is érvényesült. A jogszabályi változás ellenére a titkos ügynökök jelen voltak az utcai megmozdulásokon és dokumentálták a látottakat, bevetették a rejtett hang- és képrögzítő eszközöket. A felvett hang- és mozgóképanyagok 1989 utáni sorsa ismeretlen, azonban több budapesti megmozdulás fénykép-dokumentációja a levéltárba került és kutatható. Arról, mi a magyarázata 1989-ben a tüntetésekben résztvevők arcának, transzparenseiknek titkos fotózására, nem adható egyértelmű válasz. Müller Rolf szerint feltételezhetjük a régi reflexek továbbélését, „a tehetetlenségi erő által továbbhajtott működési mechanizmust”.
1988-89-ben, a rendszerváltás hajnalán, az ellenzékiség illegális, féllegális szervezkedésből a legális bázis létrehozására törekedett, megindultak a pártalakítások előmunkálatai. Pártjellegű szervezetek, klubok, társaságok, civil csoportok is többek között az utcai demonstrációban találták meg a hatékony érdekképviselet, a tiltakozás, a politikai vezetésre való nyomásgyakorlás eszközét. 1988 végére, 1989 elejére e csoportok száma megközelítette a félszázat.
Az utcai akciók célja egyrészt a társadalom aktivizálása volt, másrészt az erődemonstráció, a kormánypolitika előtt aktív cselekvő és helyi értékkel bíró aktorként való megmutatkozás is. Az ellenzékhez sorolt személyek számához képest az utcákon jóval többen, gyakran több tízezren vonultak fel. Az akciók egyrészt a történelmi évfordulókhoz – az 1848-49-es forradalom és szabadságharc március 15-i, Nagy Imre és társai kivégzésének június 16-i, az 1956-os forradalom és szabadságharc október 23-i évfordulójához – kötődtek, másrészt aktuális politikai ügyekre reflektáltak. Ahogy Romsics Ignác írja rendszerváltozásról szóló könyvében: „Évtizedek dermedt csöndje után a politika ezekkel az akciókkal került ki az utcára; értelmiségi elit és tömeg, ellenzék és társadalom először ezeken a rendezvényeken találkozott egymással.”
A fotódokumentált tüntetésekre jellemző, hogy több szervezet állt mögéjük, ezek száma akár nyolc-tíz is lehetett, a szervezetek politikai, környezetvédő, demokratikus, polgári jogokért harcoló csoportokból tevődtek össze. Helyileg a belvárost, kifejezetten a Vörösmarty teret tartották a legalkalmasabbnak a tüntetések lebonyolítására, egyes esetekben az adott ügyhöz igazodott a helyszínválasztás (orosz nyelv elleni tüntetés – Művelődésügyi Minisztérium, Jurta Színház – Népliget). Időben kilenc fotódokumentált demonstrációból nyolc az év első felére esett, egy pedig novemberre.
Az ügyek, ami utcára vitte a tüntetőket, sokfélék voltak, ahogy ők maguk is. Megemlíthetjük az alternatív művészeti csoportok között az Inconnu-t, a Jurta Színházat, az egyetemek természetvédő klubjait, a később rendszerváltó pártként színre lépő Magyar Demokrata Fórumot vagy a Fiatal Demokraták Szövetségét és egyéb kisebb, nagyobb civil, jogvédő szervezeteket.
A fennmaradt fotódokumentációra szűkítve ezt a jelenségkört, markáns csoportot alkotnak a természetvédelmi ügyek, a szolidaritási akciókkal egybekötött protest az aktivisták ellen külföldön elkövetett jogellenes fellépés ellen, valamint a romániai magyar kisebbség helyzetének javulása érdekében tett lépések.
