A Határ/idő/napló – erdélyi figyelő 1987 és 1989 márciusa között az egyetlen olyan cenzúrázatlan, magyar nyelvű folyóirat volt, amely kizárólag e célra indítva rendszeresen hírt adott a terror és nyomor sújtotta Románia megpróbáltatásairól a Ceauşescu-diktatúra utolsó éveiben. A Budapesten szerkesztett, Magyarországon, Erdélyben s a nyugati magyar emigráció körében terjesztett, esetenként 3-6 íves lap két év alatt összesen 9 számot ért meg – az első 150, az utolsó 2000 példányban készült, előbb fénymásolatban, majd nyomtatásban. Az újságot Tódor Albert és Nóvé Béla kezdeményezésére fiatal magyar értelmiségiek: tanárok, újságírók, történészek szerkesztették – az iméntieken kívül: Kulcsár Árpád, Mátay Mónika, Nagy Zsolt, Szücs György és Tóth István Gábor –, névtelenül vagy álnéven, mivel e vészterhes időkben maguk is gyakran jártak Romániába, aktív részt vállalva számos konspiratív segélyakciókban.
A lap anonim munkatársai abból az 1980-as évek közepén verbuvált, kezdetben 40, majd 1989-re több mint 200 fős önkéntes-hálózatból kerültek ki, amely előbb az ETE (Erdélyt Támogatók Egylete), majd TRANSCAR (Transylvanian Caritas) néven vált ismertté. Ez a rokoni, baráti szálakból szövődő, spontán szolidaritási mozgalom – más magyarországi civil és egyházi körökhöz hasonlóan – német, osztrák, holland, svájci és svéd segélyszervezetekkel együttműködve éveken át nagy mennyiségű gyógyszert, élelmet, Bibliát, tiltott magyar, román és nyugati irodalmat juttatott Erdélybe, néprajzi és történeti ereklyék, tudományos és művészi hagyatékok mentésében segédkezett, meghurcolt erdélyi értelmiségiek és túszként visszatartott gyerekek kimenekítését szervezte, s a már kijutott menekültek támogatásán túl rendszeres tényfeltáró terepmunkát végzett az Amnesty International és a Helsinki Szövetség ez időben publikált romániai jelentéseihez. (Ezek jó részét magyarul szintén a Határ/idő/napló közölte elsőként, e tárgyú híradásait a hazai szamizdat és a nyugati emigráns fórumok – a Beszélő, a párizsi Irodalmi Újság, a Szabad Európa és a BBC magyar nyelvű adásai – is rendre átvették.) Később ugyanezen körből indult el két további jelentős kezdeményezés: 1988 nyarán a romániai falurombolás elleni nemzetközi tiltakozó mozgalom (S.O.S. Transsylvania! - S.O.S. = 'Save Our Settlements'), majd 1990 tavaszán a földrengés sújtotta háromszéki templomok műemlékmentő akciója (Pro Domo Dei), mely utóbbi keretében közel fél száz, javarészt Árpád-kori eredetű templom kárainak felmérését és részbeni restaurálását sikerült elvégezni.
A nyolcvanas évek második felét éles kontrasztként a magyarországi egypárturalom rohamos fellazulása és a mindinkább elszigetelődő román diktatúra növekvő belső terrorja jellemezte. Ebben a nyomasztó „történelmi nagyterpeszben” kereste helyét és mozgásterét – más független kezdeményezésekhez hasonlóan – a Határ/idő/napló, a maga egyidejűleg nehezen érvényesíthető, kettős elkötelezettségével. Itthon és a nyugati jogvédő szervezetek, civil mozgalmak körében mind több rokon szándékú partnerre talált, szerzőinek, olvasóinak tábora számról-számra nőtt, és idővel nem volt híján lelkes önkénteseknek, akik a lap előállításában, hazai és külföldi terjesztésében segédkeztek. Épp csak a szorongató idővel állta egyre nehezebben a versenyt, hiszen mire egy-egy száma megjelent, a valóság rendre túllicitálta komor híradásait.
Lapszerkesztés – 1986 végén, 1987 elején hamar összeállt az állandó szerkesztő gárda Erdély-járó magyarországi írástudókból, eseti munkamegosztással. A héttagú szerkesztőség eredendő bázisdemokrata szellemét jól tükrözi, hogy – az egykori szamizdatos működésmintát követve – eleve mellőzött minden formális hierarchiát. Döntéseit nyílt vitában egyszerű szótöbbséggel hozta, s ezekben, az érvek súlyán túl, íratlan konszenzus jegyében mindenkor annak volt nagyobb szava, aki a lapszám elkészültéért többet vállalt, többet dolgozott. A teendőket, a kézirat-megrendeléstől a nyomdai leadásig két-három „számfelelős” fogta össze, rotációs rendben egymást váltva.
Nyomtatás, terjesztés – A füzetformátumú, szolid „fedőcímmel” ellátott lap 1987 márciusi első száma a Széchényi Könyvtár egy Soros-adományozta fénymásoló gépén készült (Nóvé Béla egykori munkahelyén, az Új Könyvek szerkesztőségében) másfél száz példányban. A későbbi lapszámok előállításához Tóth István Gábor nyomdász és könyvkötő ismeretségei révén már sikerült profi vállalkozókat találni az Anyagmozgatási és Csomagolási Intézet józsefvárosi nyomdájában. A számok mesterpéldányait többnyire Tódor Albert és a Hajnik Károly Szakközépiskola gyors- és gépíró tagozatos diákjai állították elő. A lap nyomtatott számai jórészt a Harminckettesek terének egy forgalmas átjáróháza tövében készültek. Innen szállították a szerkesztők kölcsönkért, ócska Ladákon a nyomtatott anyagot köttetni, bár esetenként az összehordás, tűzés, vágás több napos kaláka munkája is rájuk várt. A szamizdatkészítők legfőbb réme: a még bontatlan, nyomdafriss „áru” rendőri elkobzása, szerencsére elkerülte a lapot.
A terjesztés során már nagyobb volt a kockázat, s történtek is kisebb-nagyobb balesetek. Lefoglalt, kötegszámra eltűnt példányokról a terjesztők többször is hírt adtak, ám ezek titkosrendőri háttere nem volt bizonyítható. A Securitate aktái között nem maradt feljegyzés ilyen akciókról, s a budapesti Állambiztonsági Levéltárban (ÁBTL) is csak egyetlen belügyi napihír tudósít a 2-3. lapszám egy példányának balsorsáról, melyet „a szerv a belföldi postaforgalomból kiemelt”. Modor Ádám, a Katalizátor Iroda szamizdat kiadójának lakásán viszont az 1988. február 28. éjjelén tartott házkutatáskor már 69 példány esett áldozatul az újság 6. számából, melyet a titkosrendőri jegyzőkönyv szerint a többi „illegális nyomtatvánnyal” együtt könyörtelenül bezúztak.
Román részről hasonló operatív fellépésről csak egyetlen forrásból lehet tudni. Ennek kárvallottja a lap egyik szerkesztője, Tóth István Gábor volt, aki 1989 elején gépkocsival próbált 20-30 példányt Erdélybe átvinni a lap 8. számából. Lebukása emlékeit így idézi: „Abban a számban éppen a romániai faluromboló kampányt népszerűsítettük, önparódiának beillő vezéri portrék és idézetek kíséretében. Az egyik vámtiszt gyanútlanul belenézett a lapba, majd riadtan odahívta társait. Mereven bámulták a Ceauşescu-fotókat, némán és szemlesütve, akár a gyerekek. Ezután kihallgattak, erdélyi ismerőseinkről faggattak, lefoglaltak minden nálunk talált nyomtatványt és elvették a telefon noteszem, nyilván, hogy kimásolják. Azzal útlevelünkbe „érvénytelen” pecsétet nyomtak és visszafordítottak. Váradi barátainkhoz viszont még aznap kiszállt két „telefonszerelő”, vonalzavaró magyarországi távkapcsolataikról faggatózva.”
A szamizdat folyóirat terjesztésének három célköre volt: Magyarország, a nyugati magyar emigráció és Erdély. A példányok túlnyomó része (80-90 %) itthon talált gazdára. A legtöbb Budapesten és környékén (Pécel, Szentendre, Biatorbágy, stb), bár helyi terjesztők utóbb Pécsre, Veszprémbe, Egerbe, Debrecenbe, Szegedre is rendszeresen vittek belőle. Budapesten a már bejáratott, bizalmi terjesztőláncok mellett a lap idővel olyan félnyilvános, sőt, nyilvános helyszíneken is megjelent – alkalmi árussal vagy becsületkasszás standon –, mint egy-egy gimnázium (Táncsics, Radnóti), főiskola vagy egyetem klubja, könyvtára vagy kollégiuma (Tanítóképző, Eötvös Kollégium, ELTE jogi kar, bölcsészkar, MKKE, stb.), tudományos intézetek (Magyarságkutató, Történettudományi Intézet, VÁTI), templomok és gyülekezetek, (Pestlőrinci Unitárius Egyházközség, Reménység Szigete, Zugligeti plébánia, stb), ellenzéki rendezvények, demonstrációk (Rakpart Klub, Jurta Színház, Bajcsy-Zsilinszky Társaság, Bethlen Alapítvány, független március 15-ék), habár pult alól vagy polcra kitéve néhány „jobb” könyvesbolt és antikvárium is árulta.
A nyugati terjesztés a már bejáratott nemzetközi segélyhálózathoz és egy-egy alkalmi nyugati úthoz kötődött. A segélyek erdélyi fogadóinak köszönő sorain kívül voltaképp ez volt az egyetlen jelképes „visszáru” – a Pesten nyomtatott szamizdat lap egy-egy példánya – a Bécsből, Münchenből, Schaffhausenből, Groningenből, Stockholmból és számos más helyről érkező adományok fejében. A lap szerkesztői a nyugati magyarság növekvő híréhségét próbálták ezáltal is csillapítani, minél többeket cselekvő szolidaritásra bírva az erdélyiek ügyében. Az újság a fontosabb emigráns fórumokhoz is rendszeresen eljutott (így a Bécsi Napló, a müncheni Látóhatár, a párizsi Irodalmi Újság szerkesztőségébe, a SZER és a BBC magyar adásaihoz, a Hungarian Human Rights New York-i központjába), melyek a Határ/idő/napló Erdélyben gyűjtött, friss híreit maguk is továbbadták. A magyar emigráns körökhöz ekkor már nem csak az erdélyi menekülthullám híre, ám annak jónéhány menedékkérője is eljutott, így értőn és szívesen fogadták a lapot, gyakran kérés nélkül is átvállalva a lap terjesztésének itthoni és erdélyi veszteségeit.
Az a számonként 150-200 példány, ami a segélycsomagokkal együtt Erdélybe jutott, leginkább amiatt okozott a lap munkatársainak gondot, nehogy bajt hozzanak vele az ottaniak fejére. Aggályuk korántsem volt alaptalan, hiszen a Securite ennél jóval ártatlanabb „bűnjelekért” is meghurcolt embereket. Mégis, sokan várták, akik ismerték vagy hallottak róla, s a „szabad világból” átcsent néhány hírmorzsáért kész voltak aránytalanul nagy kockázatot vállalni. Ekként a szamizdat erdélyi figyelő többé-kevésbé rendszeresen „járt” Aradra, Váradra, Bánffyhunyadra, Kalotaszegre, Kolozsvárra, Marosvásárhelyre, Székelyudvarhelyre, Csíkszeredába, Alcsík, Felcsík és Homoródmente falvaiba, Gyergyóba, Sepsiszentgyörgyre, Kézdivásárhelyre, Brassóba, sőt, egy-egy szám Moldvába és Bukarestbe is eljutott, hol nem csak orvosok, mérnökök, tanárok, diákok olvasták, hanem jó szóra, „magyar betűre” éhes csángó földművesek, székely bányászok és más kétkezi munkások.
A lap politikai preferenciái – Ami az újság „belpolitikai irányát” illeti, fő célját, a szorongatott erdélyi magyarság megsegítését szem előtt tartva, kezdettől nyíltan kereste szövetségeseit. A menekültügy, a kisebbségvédelem, a szellemi és kulturális értékmentés égető gondjait számról-számra napirenden tartva mind élesebben bírálta a kádári, majd Grósz-féle vezetés „internacionalista” frázisokkal leplezett tehetetlenségét. A bajok orvoslásáért a lap főként a magyarországi társadalom lelkiismeretéhez fellebbezett, s a független erők összefogását sürgette egyfajta „ellenzéki egységfront” jegyében. Nemcsak egymaga persze, hiszen 1988-ra az erdélyiek támogatása ügyében, mondhatni, példás egyetértés alakult ki a hazai értelmiség minden jóravaló és tettrekész körében, mint azt a szolidaritási ívek szaporodó aláírói is jelzik az Ellenpontok, a brassói munkásfelkelés, a menekültek vagy a buldózerek fenyegette romániai falvak ügyében. Ugyanezt a még pártosodás előtti, össz-ellenzéki konszenzust tükrözi a lap szerzőinek névsora is (Entz Géza, Gerő András, Gyurkó János, Heltai Péter, Németh Géza, Szent-Iványi István, Szilágyi Sándor, Tőkéczki László, stb.) a még üdítően tarka mozgalmi hírekkel és felhívásokkal (Bethlen Alapítvány, Menedék Bizottság, Megbékélés Közössége, Szárszó '88, MDF, Fidesz, Szabad Kezdeményezések Hálózata, stb). Nem vitás: a szamizdatos erdélyi figyelő legtöbb írását valódi együttérzés és felelősség hatja át. Demagóg vagy irredenta hangok sehol sem vegyülnek cikkeibe, híradásaiba.
Joggal mondhatni: Románia s az erdélyi magyarság ügye egy történelmi pillanatra reaktiválta a nemzeti összetartozás érzelmi reflexeit, annál inkább, mivel azokat a határ mindkét oldalán – eltérő okokból és más-más eréllyel – évtizedeken át elfojtották. A Határ/idő/napló esetenként nem volt maga sem mentes a hazafias pátosztól és kulturnacionalista reminiszcenciáktól. Ám ezek éppoly élesen elváltak a magyar pártállami vezetők (Pozsgay, Szűrös) üres nacionalista retorikájától, mint az Erdély ürügyén 1988-tól beinduló, harsány politikai giccsgyártástól. Az erősebb érzelmi nyomaték az újság lapjain inkább a zsarnokgyűlölet – az emelt hang pedig egy sorsára hagyott, védtelen közösség féltésének spontán kifejeződése volt. E kettő együtt pedig kétség kívül a nemzeti és demokratikus értékek legjobb tradícióit kívánta feléleszteni – a civil kurázsi és a kulturális ellenállás vonzó mintáival.
A lap eredeti számai és más egykori erdélyi tárgyú mozgalmi dokumentumok az alapító szerkesztő: Nóvé Béla magángyűjteményeként maradtak fenn. Ezek jó része digitalizálva a transindex.ro Erdélyi Magyar Adattárában is hozzáférhető:
http://adatbank.transindex.ro .