A jezsuita rendre alapításától fogva jellemző volt működésük tudatos dokumentálása az erre előírt formában (litterae annuae, historia domus, katalógusok, stb.). Pedro Arrupe rendfőnök fogalmazta meg, hogy „Isten a Társaságot páratlan dokumentumanyaggal áldotta meg, s így tisztán szemlélhetjük kezdeteinket, alapító karizmánkat”. Ez a szándék tükröződött vissza az 1950 utáni évtizedekben a szétszóródott magyar rendtartomány kettészakadt közösségében is. A levéltári források, az abból kirajzolódó múlt részben megtartó erőnek bizonyult, részben átörökítette azokat a magyar jezsuita hagyományokat is, amely külföldön és az itthoni illegalitásban egyaránt segítette a magyar jezsuitákat identitásuk megőrzésében.
A Jezsuita Levéltár ma a rend történetére vonatkozó forrásoknak csupán elenyésző töredékét őrzi. A Kárpát-medence számtalan állami és egyházi gyűjteményében találhatóak a magyar rendtagokra és a magyar rendtartományra vonatkozó források. Jézus Társaságának iratainak mai szórtsága, a gyűjtemény sajátos története jól tükrözi a rend viharos történelmét. A rendtörténeti levéltár alapításának nyolcvanadik évfordulója alkalmából, 2014-ben röviden összefoglalás jelent meg a gyűjtemény sorsát, különösképpen az 1950 előtt keletkezett iratanyag történetét kutatva. Hogyan tudott fennmaradni itthon az eredeti iratgyűjtemény töredéke, ennek milyen szerepe volt a fordulat éveit követően illegalitásba szorult, üldözött jezsuiták számára? Milyen iratanyagok keletkeztek a külföldre menekült magyar jezsuitáknál, ezeknek milyen célja és szerepe volt?
1. Az alapítás és pusztulás (1934–1950)
A magyar jezsuiták évszázados álma 1909-ben valósult meg, amikor létrejött az önálló magyar rendtartomány, a magyar rendházak elszakadtak az akkori Osztrák-Magyar Provinciától. Az újonnan alakult magyar rendtartományt is súlyosan érintette azonban a hamarosan bekövetkező trianoni békeszerződés és a történelmi Magyarország széthullása. Több rendház a létrejövő utódállamok területén szerveződő rendi keretek (csehszlovák provincia és román misszió, majd viceprovincia) közé került.
Paradox módon ez a sokkhatás épp a fiatal magyar provincia épülésére szolgált. A két világháború közötti időszakban számos új rendházat alapítottak (Mezőkövesd, a zugligeti Manréza, Szeged, Hódmezővásárhely, Kispest), kínai missziós munkára vállalkoztak, másfelől hangsúlyosan nagyobb érdeklődést fordítottak saját múltjukra. Ezért is merülhetett fel, hogy az alapítás negyedszázados évfordulójához közeledve Jézus Társaságának magyarországi történetét monografikusan kellene feldolgozni. Az akkori tartományfőnök, Bíró Ferenc két fiatalabb rendtagot, Gyenis Andrást és Siska Istvánt bízta meg ezzel a feladattal, ezért minden egyéb kötelességük alól felmentette őket. A forrásgyűjtés, a kutatás folyamatának segítésére Szekfű Gyulát kérték fel. 1935-ben megvásárolták Szittyay Dénes forrásgyűjteményének jezsuita vonatkozású irategyüttesét, míg Pompéry Antal, az egyetemi könyvtár őre felajánlotta saját gyűjtését a megalakuló történeti levéltár számára. A kutatásra kijelölt két rendtag közül Siska István Bécsben kezdett forrásgyűjtésbe, míg Gyenis András könyvsorozatot indított, amelynek első kötete a rendalapító Loyolai Szent Ignác visszaemlékezéseit adta közre magyar fordításban. Sajnos a gyűjtemény anyagáról, egykorú felépítéséről nincs pontos adatunk. Az azonban bizonyos, hogy rendtörténeti-tudományos célokat szolgált létrehozása, amelynek fő küldetése az önálló magyar rendtartomány önazonosságának megerősítése lett volna.
A rendtörténeti gyűjtemény mellett persze létezett, szervesen képződött a tartományfőnökségi központ, vagyis a Curia irattára, és bizonyíthatóan léteztek az egyes rendházaknak is irattárai, amelyek a rendház alapításának idejétől függően értelemszerűen rendelkezhettek az önálló rendtartomány megalakulását megelőző, tehát 1909 előtti iratanyaggal is. A szerzetesrendek feloszlatása érzékenyen érintette ezeket az irattárakat és a rendtörténeti levéltárat egyaránt. A Curia irattárának sorsáról semmilyen írásos adattal nem rendelkezünk, csupán szóbeli közlésekből ismert, hogy bizonyos iratokat állítólag maguk a jezsuiták égettek el, hogy azt az állambiztonsági szervek ne használhassák fel. A Mária utcai központ lefoglalásakor az irattárat egyes beszámolók szerint platós teherautókkal szállították el. Bánkuti Gábor talált arról feljegyzést, hogy a pécsi rendház irattárát bezúzták – alighanem ez a sors várt a tartományfőnökségi levéltárra is. A rendházak, gimnáziumok egyéb iratanyaga teljesen szétszóródott, állami, egyházmegyei gyűjteményekbe kerültek, a pécsi és kalocsai gimnázium bizonyos iratai pedig az Egyetemi Könyvtárba jutottak.
2. A jezsuiták szervezete 1950–1990 között
A kommunista hatalomátvétel következtében 1950 végére a magyar jezsuita rendtartomány két részre szakadt. Az itthon maradó, illegalitásba kényszerülő jezsuitákat a Sectio I. fogta össze. Csávossy Elemér, aki ekkor a provincia élén állt, alkalmazkodva a körülményekhez a rendtagokat sejtszerű csoportokba osztotta, és az ezek élére kinevezett elöljárókon keresztül tartotta a kapcsolatot az egyes jezsuitákkal. Azonban ez a rendszer nem tűnt fenntarthatónak, miután a rendtartomány tagjai súlyos üldöztetést szenvedtek, 1957-ig négy provinciálist tartoztattak le, az utolsó koncepciós perben elítélt jezsuita 1972-ben szabadult. Az illegalitásba szorult atyák az ország legkülönbözőbb pontján éltek. A két legmarkánsabb közösséget az 1950-es évek elején – groteszk módon – a Kistarcsára internált atyák (23 fő) mellett a pannonhalmi Papi Szociális Otthonba menekített idős rendtagok jelentették.
Ebben a helyzetben bizonyos stabilitást jelentett Kollár Ferenc provinciálisi időszaka. Ennek alapja egy, az AVH-val 1956. július 13-án kötött szóbeli megegyezése volt, és hogy vállalta a beszervezést, jóllehet azt rendtársaival is tudatta. Kollár a provincia és általában a rend történetében – a körülmények miatt – rendkívül hosszú ideig, 23 évi volt tartományfőnök. 1977-ben az államhatalom engedélyezte római látogatását, ahol VI. Pál pápa külön kihallgatáson fogadta. Ezt követte Pedro Arrupe általános rendfőnök 1978-as magyarországi látogatása és Lékai László bíboros, esztergomi érsek egyházpolitikája is hozzájárult a rend hazai körülményeinek javulásához.
A Sectio II. vagyis a külföldre menekült jezsuiták két nagyobb hullámban hagyták el az országot, 1948–1949, majd 1956–1957 folyamán. Mintegy 135 fő jutott ki Nyugatra, akik összesen több mint két tucat országban szóródtak szét. Ehhez jött még a Kínából elűzött és főként Tajvanon letelepedett magyar jezsuita misszionáriusok csoportja. Kifejezetten magyar házként működött a szegedi főiskola jogutódja előbb az észak-olaszországi Chieriben (1949–1951), majd Leuvenben (1951–1954). Az 1950-es évek elején több kanadai plébániát vettek át a magyar jezsuiták (Toronto, Hamilton, Courtland, Vancouver), ezt az 1970-es években továbbiak követték (Montreal, London). 1949-ben a külföldön élő magyar jezsuiták elöljárójává Reisz Elemért nevezte ki az általános rendfőnök, aki székhelyét eleinte Innsbruckban, majd Chieriben, végül Hamiltonban tartotta. Utóda, Varga Andor idején a provincia központja New Yorkba került. A provinciális munkáját segítendő az európai magyar jezsuita közösség élére egy külön európai superior került, akinek munkáját 1967-től a Commissio de Ministeriis segítette.
1986-ra a Sectio II. létszáma már meghaladta az itthon maradt jezsuiták számát. Ez az elöregedésen túl annak is köszönhető volt, hogy míg Magyarországon az 1950-es évektől lényegében megszűnt az utánpótlás, addig a külföldi magyar jezsuitáknak sikerült 1978-ban Torontóban egy noviciátust létesíteni. A magyarországi rendtartomány működését 1989-ben engedélyezték ismét, ezzel a Sectio I. és II. hamarosan ismét egyesült.
3. A rendtörténeti levéltár sorsa 1950 után
A rendtörténeti levéltár jelentős részét 1950-ben sikerült a Mária utcai központból kimenteni. Részben megbízható híveknél, részben az illegalitásba szorult atyák saját maguknál helyezték el ennek töredékeit. 1951 után, az idős jezsuiták Pannonhalmára költözésével az ottani Papi Szociális Otthon padlásán is egy archívum alakult ki. Az itteni anyagról 1968-ban készült egy pontos jegyzék. Ekkor ugyanis „tűzrendészeti lomtalanítás” ürügyén ki kellett üríteniük a padlást. Tüll Alajos jezsuita, aki ekkor az Otthon vezetője volt két nagy ládába és egy bőröndbe rakta az iratokat, azonban mintegy 40 kg iratot elégettek. Az elpusztult iratokról semmilyen leírás nem áll rendelkezésünkre. A megmaradt, rendezett iratokat 1968. szeptember 30-án Budapestre, a Mikszáth téri piarista gimnázium épületébe szállították. Innen még ugyanebben az évben átkerült a Szent István Bazilika alagsorában kialakított külső levéltári raktárba. Ezután hosszabb időre nyoma veszett az anyagnak. Az 1990-es évek elején olyan értesülések voltak, hogy a soha el nem készült hűvösvölgyi Magyar Szentföld templomba szállították azt. Ám ez téves információ volt. A jezsuita rendtörténeti levéltár iratanyaga egészen 1983-ig a Bazilika pincéjében volt, ekkor szállították át az esztergomi Prímási Levéltárba.
Emellett bizonyos, hogy a rend két történészénél Petruch Antalnál és Holovics Flóriánnál is jelentősebb iratanyag lehetett. A Budapesten élő Holovicsot rendszeresen megkeresték például Pannonhalmáról, hogy az ott elhunyt idős rendtagok nekrológjához segítsen adatokkal. Holovics, aki rendszeresen kutatott az ország levéltáraiban, 1970-ben egy nála lévő nagyobb anyagot átadott Rosdy Pálnak, hogy az az esztergomi Prímási Levéltárban kerüljön elhelyezésre. 1983-ra tehát a rendtörténeti levéltár töredékei Esztergomban, a Prímási Levéltárban egyesültek. Az 1990-es évek elején került majd innen vissza a rendtartomány tulajdonába az iratanyag. Az 1983. évi esztergomi jegyzék és az 1968-as Tüll Alajos-féle pannonhalmi jegyzék összevetéséből kiderül, hogy Holovicsnál voltak valójában az 1934-ben alapított levéltár legértékesebb részei: az 1773 előtti eredeti iratok, a Szittyay- és a Pompéry-gyűjtemény. Pannonhalmáról értelemszerűen pedig az ott elhunyt egyes rendtagok hagyatéka került Esztergomba.
Az illegalitásba szorult magyarországi jezsuiták a diktatúra idején is jelentős erőfeszítést tettek, hogy a korábbi levéltár töredékeit, illetve rendtársaik hagyatékát megőrizzék. Ennek hátterében valószínűleg a szétszóratásban élők összetartozás tudatának, és jezsuita identitásuk megerősítésének szándéka is benne volt. Kollár Ferenc provinciális 1977. évi római útjáról készült összefoglalójában maga is feltette a kérdést: „
Mi tartja össze 27 éves szétszóratás után is a Provincia tagjait hűségben és szeretetben? Nagy szerepe van ebben a múltnak, a lelkigyakorlatoknak, a közös jezsuita nevelésnek, a rációknak és a Provincia jó szellemének…”.
Kollár tehát maga is úgy vélte – első helyen kiemelve –, hogy a
múlt megőrzése egyik fontos alkotóeleme volt az összetartozás tudatának. Valószínűleg ebben rejlik annak kulcsa, hogy a Sectio I. tagjai az üldöztetés idején is hangsúlyos figyelmet igyekeztek fordítani gyűjteményeik megőrzésére és gazdagítására.
4. A szellemi „hazamenetel” gyűjteményei
A külföldre menekült jezsuitáknál keletkezett gyűjtemények teljesen más jellegűek voltak. Szembe kellett nézniük a rendtörténeti levéltár hiányával, ezért részben emlékeikből próbálták a szükséges információkat pótolni. Az önálló magyar rendtartomány megalakulásának 60., a Sectio II. kialakulásának 20. évfordulójához közeledve szükségét érezték, hogy visszatekintsenek múltjukra. 1968 őszén az akkori provinciális, Ádám János felkérte a szintén külföldön élő, de a Társaságba még 1909, tehát az önálló provincia megalakulását megelőzően belépett idős Baják Mihályt, valamint két korábbi tartományfőnöki elődjét, Borbély Istvánt és Reisz Elemért visszaemlékezéseik megírására. 1969. évi vizitációja során Ádám János megbízta a Rómában élő Fejér Józsefet, hogy a rend központi római levéltárából kezdje el szisztematikusan kigyűjteni a provinciára vonatkozó legfontosabb adatokat. A provinciális azt is előkészítette, hogy a magyar rendtartományt érintő, a rend központi római levéltárában őrzött iratanyagokat lefénymásolják, amelynek költségeit mintegy 1000 dollárra becsülte. A rendi consultus azonban csak azt támogatta, hogy a bécsi és római archívumokból az évkönyveket (litterae annuae) és háztörténeteket (historia domus) fényképezzék le.
A magyarországi illegalitásba szorult provinciával szemben a külföldi Sectio II. tartományfőnökségi irattára ugyanakkor szervesen képződött, az 1950-es évektől proveniencia szerinti sorozatokba rendezték a levelezésüket. Emellett az 1969. szeptemberi consultus ülésén ugyancsak elhatározták, hogy a hollandiai Nijmegenben élő Matyasovich Henrik atya őrizete alatt létrehoznak egy európai raktárat „a magyar Provincia tulajdonát képező és megőrzésre érdemes tárgyak” számára. Az is felmerült, hogy egy hasonló raktárat létre kellene hozni az Egyesült Államokban is, az amerikai kontinensen élő magyar jezsuiták részére. A provincia hírleveleként szolgáló Cor Unum 1969 őszi számában ki is hirdették, hogy a „jövő számára megőrzendő tárgyakat (könyvek, gépek, stb)” Matyasovichnak küldjék azok a rendtagok, akik azokat bizonyos okból nem tudják tovább tárolni. Ádám János ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy az „archivális dolgokat (prov[incia] történet, életírások, fényképek, stb.) továbbra is a Provinciálisi kúria címére” kell küldeni. Vagyis az Észak-Amerikában működő magyar rendtartományi központban ekkor bizonyosan létezett egyfajta levéltári gyűjtemény is. Alighanem ez lehetett a magja annak a „dokumentációs központnak”, amelyet Nemesszeghy Ervin a torontói noviciátus egyik épületében rendezett be a provincia múltjával kapcsolatos anyagokból.
Matyasovich Henrik azonban hamarosan átköltözött a leuveni Collegium Hungaricumba. Úgy tűnik, ennek is köszönhető, hogy Leuvenben is kialakult egy provincia archívum, ahová az európai emigrációban elhunyt rendtagok hagyatékát szállították. Muzslay István, a Collegium vezetője már 1977-ben igyekezett felhívni rá a Commissio de Ministeriis figyelmét, hogy a leuveni raktár szűkös volt, így szükséges lett volna a könyvek és az iratok szelektálása. A bizottság ugyanakkor sürgette, hogy az archívumról készüljön egy jegyzék, és hogy látható legyen, mi került oda. 1978-ban már felmerült a kérdés, hogy egyáltalán mi a célja a gyűjteménynek: „az összegyűlt anyag megőrzése, vagy hogy ha arra alkalom nyílik, hazavigyük”. Kérték azt is, hogy az elhunyt rendtagok hagyatékát még a beszállítás előtt válogassák szét, hogy mi a megőrzésre érdemes.
A kettészakadt magyar provincia két része közötti kapcsolattartás történetének fontos emlékei a „hazamenetel” gyűjteményei. Ezalatt a külföldre menekült jezsuiták a szellemi hazamenést értették, amelynek alapjait egy 1966. évi müncheni találkozón rakták le. A kommunista három T-s megkülönböztetéssel szemben András Imre később a három I-s program jegyében foglalta össze ennek lényegét. Az egyik cél egy tudományos intézet működtetése a magyarországi helyzet elemzésére, ezt szolgálta az 1958-ban megalakult bécsi Magyar Egyháztörténeti Intézet (Ungarisches Kirchensoziologisches Institut, UKI). A második cél az informálás volt, hogy a nyugati világ és az emigráns magyarság megbízható képet kapjon a hazai egyházi helyzetről. A harmadik pont az infiltráció volt, külföldön kiadott magyar nyelvű egyházi-vallásos művek és magyarra fordított zsinati határozatok hazajuttatása által.
Valóban úgy tűnt, hogy a Szentszék megváltozó Ostpolitikja, a II. Vatikáni Zsinat szellemisége és az 1964-es magyar-szentszéki részleges megállapodás lehetővé tett egy erősebb kapcsolatot a két Sectio között. Az 1967-ben felálló Commissio de ministeriis alakuló ülésén feladatként jelölték meg a közösségi tudat elmélyítését, a közös szellem kiérlelését. Ennek két fő oka volt: egyrészt a kezdetektől vita folyt arról, hogy a világban szétszóródott magyar jezsuiták számára szükséges-e a Sectio II. mint egy összefogó ernyőszervezet, vagy inkább tagolódjanak be az adott területileg illetékes rendtartományokba? Másfelől pedig az új feladatok révén hatékony szellemi segítséget kívántak nyújtani az otthoniaknak. A konkrét feladatok között megfogalmazták a feltérképezés folyamatát, amely alatt a magyar egyházi élet szociológiai vizsgálatát, a magyar provincia számára keletkezett új helyzet feltárását kívánták elvégezni.
Ennek háttérintézménye volt az 1958-ban alakult bécsi Ungarisches Kirchensoziologisches Institut, amelyet Morel Gyula és András Imre jezsuiták vezettek. Az UKI legfőbb célkitűzése volt, hogy a lelkipásztori és az ezzel kapcsolatos társadalmi problémákat egyházszociológiai szempontok alapján vizsgálják meg. Feladatuknak tartották a közvetlen szolgálatot is, amellyel a hazai illetve az emigráns magyar lelkipásztorkodás hatékonyságát kívánták volna növelni. Ezért konkrét részletkérdéseket kívántak feldolgozni, amellyel a hazai egyház vezetőinek döntéseihez kínáltak volna szakmai háttéranyagot. Ugyan elismerték, hogy az MTA Szociológiai Kutatócsoportjában 1963 után széleskörű vallásszociológiai kutatásokat folytattak, de azok marxista-ateista szempontrendszere csak részben vagy egyáltalán nem használható eredményt nyújtott az egyházi vezetés számára. Végül az UKI célja volt a tájékoztatás, amelynek során a társadalmi realitásokat figyelembe vevő, ideológiai befolyásokat kerülő, valósághű tájékoztatást nyújtson. Az így meginduló, a magyar egyházra vonatkozó rendszeres anyag- és adatgyűjtést a nyugati sajtó munkatársai, egyházi információs központok, tudományos szervezetek rendelkezésére bocsátották. Egy közel háromezer kötetes könyvtárat építettek fel, melyet száz folyóirat teljes sorozata egészített ki.
Az András Imre által is említett infiltráció lehetőségét a magyarországi egyházmegyés papság tájékoztatására egy egyházi folyóirat révén kívánták megvalósítani. Ezért 1968-ban a Magyar Papi Egységet átalakították lelkiségi lappá Szolgálat néven. Ennek terjesztéséről Őry Miklós tárgyalt Brezanóczy Pál egri érsekkel, a Magyar Katolikus Püspöki Kar Külügyi Bizottságának elnökével és Cserháti József püspökkel, a Magyarok Világszövetségének elnökével. Ők biztosították a jezsuitákat a lap terjesztéséről. Magyarországra 500, Erdélybe 300, Jugoszláviába 250 példányt kívántak eljuttatni, első körben Magyarországon a püspökökhöz, szemináriumokba és a katolikus lapszerkesztőségekbe, hogy a reakciók alapján értékeljék a többi példány beküldését. Az Állami Egyházügyi Hivatal egyedüli kikötése az volt, hogy a Magyar Papi Egységben megjelenő „Hazai helyzet” rovatot hagyják el, különben akkor nem engedélyezik a Szolgálat magyarországi terjesztését. Ezután csak egy konfliktus volt a későbbiekben. A folyóirat 18. számában a jezsuita Mócsy Imre cikkét M. I. monogrammal szignálta, amely mögött az államhatalom szervei Mindszenty József bíborost sejtették, így azt a számot visszaküldték, és csak újranyomtatást követően, az említett cikk megjelenése nélkül engedélyezték a terjesztését.
Az 1980-as évek közepén Sajgó Szabolcs a Kanadában kiadott Szív újság szerkesztője vetette fel, hogy kezdjék meg a Magyarországon élő rendtagok életrajzainak összegyűjtését, valamint a provincia szétszóratásának megírását, illetve oral history jellegű feldolgozását. Ez a következő években valóban megkezdődött, és az 1990-es évek elején ebből indult meg az Anima Una sorozat. Ennek első kötete az 1954-ben letartóztatott Pálos Antal provinciális által írt provinciatörténet volt az üldöztetés éveiben. A kézirata lényegében már 1988-ra elkészült, de csak a rendszerváltást követően jelenhetett meg. A külföldön élő magyar jezsuiták azonban már előbb németre is lefordították, ami 1990-ben jelent meg a bécsi egyházszociológiai intézet kiadásában. Szintén ekkoriban felmerült egy dokumentumfilm elkészítése is a női szerzetesrendeket feldolgozó Tölgyesi Ágnes rendezővel, ennek lett az eredménye az 1990-es Mindörökké, amely a férfi szerzetesrendek Rákosi-rendszer általi üldöztetését mutatta be. Ettől függetlenül a provinciaalapítás 80. (1909), a rend alapításának 450. (1540) és a jezsuiták magyarországi megtelepedésének 430. (1561) évfordulójához kapcsolódóan a Sectio I. provinciálisa, Morlin Imre felvetette egy, kizárólag a magyar jezsuiták sorsát bemutató film elkészítését is, amelyet a Sectio II. anyagilag is támogatott volna.
Ádám János, aki 1962–1977 között előbb a provinciális helyettese, majd provinciális volt, későbbi visszatekintésében is kiemelte, hogy egyik fő célja volt egy markánsabb profil kialakítása a külföldi provincia számára. Ezzel válaszolni kívánt arra a fentebb is már tárgyalt kérdésre, ami akkoriban a menekült magyar rendtartományt foglalkoztatta: van-e értelme az önálló szervezetnek, vagy inkább beolvadjanak a helyi provinciákba? Úgy vélte, hogy „az idők jelei világosan elénk állították kötelezettségünket: az Isten magyar népének szolgálata külföldön is odahaza”. Talán nem véletlen, hogy pont az 1960-as évek végén merült fel hangsúlyosan a külföldi magyar provincia archívumának kérdése is a szellemi „hazamenetel” gondolatával párhuzamosan. Mindkettő alkalmas pillére volt az Ádám János által is említett markánsabb profil kialakításának.
5. Kitekintés
A rendszerváltást követően 1990 őszén egyesült a két szekció. Esztergomból a prímási levéltárból visszakapta a rendtartomány a rendtörténeti levéltár töredékeit, míg Kanadából hazaszállították a Sectio II. tartományfőnökségi levéltárát. Azzal szembe kellett nézni viszont, hogy az 1950 előtti központi tartományfőnökségi irattár teljesen elpusztult. Ennek pótlására Lukács László rendtörténész, aki 1957-től a római Institutum Historicum Societatis Iesu munkatársa volt, a római központi jezsuita levéltárból lemásolta a provinciálisok és generálisok levelezését. Mind a mai napig érkeznek vissza egykori jezsuita anyagokat, bár a megyei levéltárakban őrzött anyag visszakérése a jezsuita rend esetében nem történt meg. A levéltár rendezése, feldolgozása folyamatos, de időközben 2015–2016 folyamán a Sectio II. Tartományfőnökségi Levéltárának 1949–1957 közötti iratait digitalizálták és ezt egy online felületen ingyenes regisztrációval hozzáférhetően kutathatóvá tették. A fentebb említett gyűjtemények közül az UKI, a Szolgálat vagy a leuveni Collegium Hungaricum levéltára ma a jezsuita levéltárban található, és bár nagy része csak alapszinten rendezett, de feldolgozásuk további adatokkal szolgálhat, hogy a Sectio II. egyes művei milyen segítséget tudtak nyújtani az itthon illegalitásban élő Sectio I. tagjainak.
