Cs. Gyimesi Éva (Kolozsvár, 1945. szeptember 11. – Kolozsvár, 2011. május 23.), magyar nyelvész, egyetemi tanár, kritikus, közíró. „Magyarul eszméltem magamra – írta -, de a Maros menti román, a morvaországi német, a galíciai zsidó sorsát is folytatom: ők is kisebbségben voltak.” Három gyermeke született. 1998-ig Cseke Péter irodalomtörténész felesége volt. A romániai disszidencia, majd a rendszerváltás utáni közéleti elit szimbolikus figurája. A szakmáját, a hivatását gyakorolva, a tanári szó hatalmával élve a diktatúráétól eltérő módon beszélt és cselekedett. Az ellenzéki munkában együtt szolidarizáltak vele a különböző emberjogi szervezetek, amelyek külföldről a nyilvánosság erejével támogatták. A nyolcvanas évek második felére világi, civil védelmet építettek ki számára és más hasonlóan gondolkodók számára a magyar Helsinki Bizottság, az Amnesty International, a Hungarian Human Rights Foundation, a magyar és román Szabad Európa Rádió, a Kossuth Rádió, valamint nagyon sok magyarországi és nyugati kolléga, főként irodalmárok (Cs. Gyimesi 2009).
Tanulmányait szülővárosában végezte. A 14. számú Horea úti általános iskola tanulója, majd 1959-1963 között a Brassai Sámuel középiskola diákja. 1963-1968 között a BBTE Bölcsészkarának magyar nyelv- és irodalomtudományi szakán tanult. 1968-1971 között a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszékének gyakornoka. 1973-ban tanársegédi kinevezést kapott a BBTE Magyar Irodalomtudományi Tanszékére, majd 1977-ben adjunktus lett, a doktori fokozat megszerzése után. Előadásokat és szemináriumokat tartott irodalomelméletről, a romániai magyar irodalomról, a 20. századi magyar irodalomról, szemiotikáról, stilisztikáról, a dráma- és líraelmélet és elemzéseik mellett.
Fiatalkorában a Kommunista Ifjak Szövetségének (Uniunea Tineretului Comunist) tagja. Az 1970-es évek végén a szakmai előmenetelhez szükség volt a párttagságra is. Bár kérelmezte tagságát az egyetemi pártszervezetnél, nem vették fel, mert akkoriban túl sok volt az értelmiségi az egyetemi szervezetben, és kevés a kétkezi dolgozó, a kisegítő személyzet (Tehnic, Economic, de Specialitate și Administrativ, TESA). Párton kívüliségére utólag ajándékként tekintett. A rendszerváltást követően 1990-től professzor, doktorátusvezető, a BBTE szenátusának tagja. Retorikát is tanított a Protestáns Teológiai Intézetben. Tanszékrészleg-felelősként nekilátott a tanszéki infrastruktúra kiépítésének és megkezdte az oktatók szakmai kibontakoztatását pályázatokkal és menedzseléssel. Őhozzá kötődik a kolozsvári Láthatatlan Kollégium és a Collegium Transsylvanicum megalapítása. 1994-1998 között a BBTE Irodalomtudományi Tanszékének vezetője, a Láthatatlan Kollégium szakmai igazgatója. 1997-2001 között a Széchenyi Professzori Ösztöndíj birtokosa. 1998-ban visszavonult.
Gyimesi 1973-tól foglalkozott a kortárs magyar irodalommal. Legismertebb munkája a „transzszilván ideológiakritika”, a Gyöngy és homok, amely az 1980-as években készült el ugyan, de csak 1992-ben jelenhetett meg. Irodalomelméleti munkáiban az erdélyi magyar irodalmat igyekezett közel vezetni a kortárs irodalom és művészet irányzataihoz. Minden lehetséges műfajban (a tanulmánytól az esszéig, a publicisztikától a kiáltványig) alkotott. Lakásán szellemi műhelyek sora működött: prózaírókkal, költőkkel, társadalomtudósokkal tartotta a kapcsolatot, moderátora, animátora, kritikusa volt a helyi szellemi életnek, amelyért személyes felelősséget érzett és vállalt. Hosszú éveken át egyike volt a legnépszerűbb egyetemi tanároknak. A nyolcvanas években a magyar irodalomtudomány területén a szakmai élvonalban állt.
Bár ellenzéki szerepvállalása 1989 előtt is ismert volt, jelentős közéleti munkát a rendszerváltás után folytatott: egyike volt az RMDSZ megalakítóinak. 1989. december 24-én a kolozsvári magyar demokrata értelmiségiek kezdeményező csoportja tagjaként tette közzé a Hívó Szó című kiáltványt. 1990 áprilisában a Szövetség Országos Elnökségének tagjává választották. Vezető pozícióban is „ellenzékben” maradt, nem szűnt meg folyamatosan figyelmeztetni az erdélyi magyar kisebbségpolitika hibáira, hiányosságaira. 1992-ben másokkal közösen Felhívás nyílt párbeszédre címmel vitairatot tett közzé. A dokumentum az RMDSZ programjának következetlenségeire, a konfliktusos politika következményeire figyelmeztetett. Ellenzékisége konfliktusokat gerjesztett és ő a hordozójukká vált. 1994-től az RMDSZ országos magyar oktatási ügyekért felelős alelnöke. Az erdélyi egyetemviták központi figurája, ahol alulmarad az „öntörvényű egyetem” és a „nyelvterjesztő tanoda” kánonja közötti politikai vitákban. Ellenezte a szeparált oktatást, az önkéntes erdélyi magyar szegregációt, az „önálló” magyar egyetemi képzésre vonatkozó általánosan elterjedt elképzelés helyett versenyképes, a romániai egyetemi struktúrához és a nemzetközi rendszerekhez is jól illeszkedő felsőoktatás kiépítését sürgette. Politikusként hamar marginalizálódott, 1995-ben teljesen visszavonult.
Közíróként haláláig aktív maradt, az erdélyi magyar közéletet érintő összes kérdésben hallatta hangját, rendszerint sajátos, érvekkel jól alátámasztott szempontokat képviselt. Miközben a radikális (románellenes, nacionalista) magyar politika térnyerése ellen érvelt, szembefordult a kolozsvári magyarellenes polgármesterrel, Gheorghe Funarral és a román nacionalizmussal is: harcos pacifistaként lépett fel. Irodalmi eszközökkel építkező, mindennapi kérdéseket érintő publicisztikájáért, megkapta a magyarországi Joseph Pulitzer emlékdíjat. Mindezen túl a NyIrK (Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények), a Korunk szerkesztőbizottságának tagja, a kolozsvári Szabadság névadója stb.
Életének tragikus végkifejlete összefügg azzal, hogy 1989 után nem találta meg úgy a helyét, mint az ellenzékiségben. Az 1989 előtti munkálkodása sokkal nagyobb egyetértést élvezett, pozitívabb megítélésű, mint az azutáni, és ez összefügg azzal, hogy azok, akiket az ellenzéki tevékenység korábban összefogásra sarkalt, azok a rendszerváltás után saját útjaikon kezdtek el járni. A rendszerváltás politikai gyötrődései, súlyos alkati depressziójából sarjadó szenvedélybetegsége felőrölték, és 2011-ben öngyilkos lett. Búcsúztatóján – a Házsongárdi temetőben –, nem jelentek meg a hivatalosságok, viszont fegyelmezetten felsorakoztak tanítványai; azok a generációk, akik tovább vitték Gyimesi egyik legfontosabb örökségét: a civil kurázsit (Parászka 2011). Gyimesi az a tragikus hősnő, akinek szellemi öröksége még mindig a tisztességes és empatikus kiértékelésre vár.
Gyimesi a Konrád György hitvallása szerinti disszidensként határozta meg önmagát. Azok közé, a többé-kevésbé magányos vagy csoporttá tömörült tudatos ellenállók, ellenzékiek közé sorolta magát, akik nem tekinthetőek „ártatlan” embereknek, „áldozatoknak”, miután önként kötelezték el magukat valamely eszmerendszer, világszemlélet, hit, vallás mellett, és vállalták véleményük és tetteik következményeit: követés, lehallgatás, házkutatás, publikálás letiltása, fegyelmi büntetés, intézményből való eltávolítás, adott esetben verés, börtönbüntetés stb. Akárcsak Roy Medvedev, egyetértett azzal, hogy „A disszidens olyan személy, aki nem ért egyet az adott társadalom ideológiai, politikai, gazdasági és erkölcsi alapjaival, de nem csupán másként gondolkodó, hanem ezt ki is fejezi a nyilvánosságban, vagyis nem csupán a családban vagy a legközelebbi barátok meghitt körében.” Úgy vélte, hogy az általuk elérhető maximális eredmény valójában csupán az lehetett, hogy folyamatosan felhívták a figyelmet az adott diktatúrabeli jogsértésekre (Cs. Gyimesi 2009).
A kultúrát és szólásszabadságot „nélkülözhetetlen fölöslegnek” tartotta. Úgy vélte Romániában nem azért van szükség művészetre és irodalomra, mert az valamilyen alapszükségletet helyettesíthet – emiatt a kultúra vagy annak az a régiója, amit ő Gyimesi művelt és kutatott az mindig fölösleg –, hanem mert ez a fölösleg az emberi szabadság és méltóság szempontjából ugyanolyan nélkülözhetetlen, mint a betevő falat. Ez a paradoxon, „a nélkülözhetetlen fölösleg”, mindig annak az igényét jelentette nála, hogy erről nem lehet lemondani. Nem szabad beérni azzal, hogy csak a létminimum van, akkor sem, ha diktatúra van – emlékezett vissza Berszán István Gyimesi legerősebb meggyőződésére.
A rendszert bíráló írásait az 1993-as Honvágy a hazában. Cikkek, tanulmányok, esszék című kötetben adta közre, mely legnagyobb részében a nyolcvanas években született szövegeket tartalmazza, és amelyek az ellenzéki tevékenységéhez kapcsolódnak. Az 1992-ben önálló kötetként is kiadott Gyöngy és homok mellett, egyebek között levélváltásokat, a Szabad Európa Rádióhoz kiküldött anyagokat tartalmazza. Gyimesi valóságfelfogása szerint a totalitarizmus a társadalmi berendezkedés legfőbb negatívuma, amely minden „nemzeti ellentét” fölötti, és ennek megszüntetését vélte a kisebbségi helyzet megoldása alapfeltételének. A diktatúrát az emberi rabság állapotaként meghatározható társadalmi viszonyrendszerként értelmezte. Saját rabságának fokát az állambiztonsági dossziéjának hermeneutikai elemzésével demonstrálta, melyet 2009-ben adott közre Szem a láncban. Bevezetés a szekusdossziék hermeneutikájába címmel. Feldolgozásának két leglényegesebb motivációja: 1. hogy az értelmiségi célszemély szemszögéből háttér-információkkal is segítse a dossziéból feltárható diktatórikus mechanizmus, a személyekben megtestesülő „láncszemek” működésének megértését, és 2. bizonyos mértékig megalapozza a további kutatások fogalmi tisztázottságának, tárgyszerűségének és rendszeresebbé tételének igényét.
Az ellenzékiség magyar vonulata Romániában a nyolcvanas évektől követhető. Az Ellenpontok szamizdat szerkesztőinek munkásságával Gyimesi egyetértett és a kritikus pillanatokban is fenntartotta az ismeretséget és a barátságot velük. A romániai magyar ellenzékiségre a csoportos jelenlét volt a jellemző. Ezek nem voltak ugyan széles körű társadalmi szervezkedések, de értelmiségi körben kezdeményezett, több személyt tömörítő szövetkezéseknek minősültek. Gyimesi idesorolta a kolozsvári BBTE 1985-ös magyar szakos végzőseinek szervezett közös tiltakozását is a kényszerlakhelyként kijelölt tanári posztok elfogadása ellen. E vonatkozásban azonban elsősorban a Limes körre és a Kiáltó Szó szamizdatra gondolt, melyeknek tagja volt.
1976-tól kezdődően egészen a rendszerváltásig a Kolozs Megyei Felügyelőség „magyar nacionalistákkal” foglalkozó I/B. Ügyosztályának célpontja volt. Megfigyelték, lehallgatták, 1978-ban, 1983-ban és 1985-ben „figyelmeztették”. A nyolcvanas évek közepétől számított radikalizálódását követően a Securitate a megfélemlítés különböző módozataihoz folyamodott. Az egyetem vezetőségével karöltve represszív, megtorló módszerekre – figyelmeztetésre, megrovásra, utolsó megrovásra – került sor. Az őt követő informátorokról, a feljelentést gyakorló hivatásosokon, egyetemi tanárokon, egyetemi vezetőkön át párttagokig, a megyei pártbizottság első titkáráig, majd a tanügyi miniszterhelyettesig, az állambiztonsággal kollaboráló szereplők széles spektruma rajzolódik ki. Bár a figyelmeztetések-fegyelmezési kísérletek egyre szigorúbbak, az egyetem vezetősége sohasem jutott el Gyimesi nyilvános felelősségre vonásáig, bár 1988 nyarán szűk vezetőségi keretben, sor került alkalmazotti státusa ideiglenes felfüggesztésére. 1986-tól megvonták a hazai publikálási jogát. 1985-ben és 1989-ben is házkutatást tartottak a lakásukon. Fizikailag sohasem bántalmazták, csak verbális agresszióra került sor, fogolyként őrizték, követték, egyszer meg „csupán szomjaztatták”, de éjszakára hazaengedték. 1988 májusában, amikor súlyos porckopással fizikoterápiás kezelésre utalták a kolozsvári rehabilitációs klinikára, a Securitate akciótervet dolgozott ki kompromittálására és lejáratására, de a végrehajtásra végül nem került sor, miután Gyimesi testközelből érezve a megfigyelést, megszakította kezelését. A diszkreditálási kísérletek 1989 nyarán csúcsosodtak ki, amikor a Securitate lejárató leveleket küldött róla a Szabad Európa Rádiónak, a Magyar Televíziónak és a Kossuth Rádiónak is.