COURAGE

gyűjtemények hálózata

Vallás, egyházak (közösségek) és a rezsim

„A vallás a nép ópiuma.” Ez Karl Marx egyik legelterjedtebb állítása. Gyakran idézik, de csak a gondolat egy részét, szövegösszefüggés nélkül. Marx azt elemezte, hogyan működik a vallás mint olyan ideológia, amely segíti az egyenlőtlenségek elfogadását a társadalomban. Később ezt a filozófiai elemzést a szocialista rendszerek a vallás és az egyházak elleni intézkedések ideológiai alapjaként használták fel. Egyrészt igaz, hogy ezen politikák egyik oka az ateista megközelítés volt, mely a vallást akadálynak tekintette a szocialista társadalom építésében. Másrészt azonban ezek a politikai intézkedések nagyon bonyolult történelmi és társadalmi körülményekhez és tényezőkhöz kapcsolódtak, és nem csak ideológiai meglátások vezérelték őket. Felsorolunk néhányat e meghatározó tényezők közül, amelyek a kifejezetten vallásellenes ideológiától függetlenül fontosak voltak:

– a Szovjetunió befolyása (az egyházakkal szembeni politikák, vagy Románia esetében jó kapcsolatok építése az ortodox egyházzal);

– bizonyos egyházak magas társadalmi és politikai befolyása és a tulajdonukban lévő (nagy mennyiségű) javak 1945 előtt (az állami tulajdonra épülő „szocialista gazdaság” terve miatt az egyházi tulajdont államosították);

– az emberek (különösen a munkásosztály) gondolkodásának ideológiai befolyásolása;

– a rendszerrel együttműködő új elit felépítésének szükségessége (szemben a régi elittel) stb.

A vallási közösségek elleni intézkedések olyan tevékenységként értelmezhetők, amelyek mögött sokkal többször álltak kifejezetten politikai okok, mint tisztán ideológiaiak. Ezt az értelmezést alátámasztja az a tény, hogy a különböző kormányok, más-más időszakban, nagyon eltérő stratégiákat használtak a vallással és az egyházakkal szemben. Nem vázolható fel egyetlen, az egész régióban az egész időszakra érvényes modell. Például Romániában, 1947 után a kommunista párt és az állam a román ortodox egyházat szövetségesének tekintette, mint amely – a román egyház és az orosz ortodox egyház kapcsolatainak köszönhetően – hozzájárulhat a jó viszony fenntartásához a Szovjetunióval. Ez a szövetség abból a szempontból is hasznos volt a rezsimnek, hogy a kommunista ideológia egyes elemeit az egyház nagy befolyással rendelkező közegét felhasználva terjeszthette. A katolikus egyházat viszont Romániában (és máshol is) a Vatikán kinyújtott politikai kezének tekintették, s ezért komoly üldöztetést szenvedett el. A különböző stratégiák az egyes közösségeket jellemző különböző struktúráknak köszönhetők. Például a katolikus egyház központja az országon kívül volt, és a pápát a rendszer egyik legfőbb ellenségének tartották. Egyes katolikus szerzetesrendek (jezsuiták, ferencesek, szaléziak stb.) központjai is Rómában vagy más nyugati országokban voltak, így „veszélyes külföldi (nyugati) befolyást” jelentettek a rendszer számára. A protestáns egyházak nem voltak központosított közösségek, az ortodox egyházak pedig saját nemzeti patriarchátussal rendelkeztek, amely kapcsolatban állt az egész ortodox közösséggel.

Érdekes arra is figyelni, hogy más tényezők milyen kapcsolatban voltak a vallási kérdésekkel. Az egyházi közösségekkel foglalkozó Horvát Állambiztonsági Szolgálat gyűjteménye említi az etnikai gyűlölet szítását mint az egyház „ellenséges tevékenységét”. Bár ez eltorzítva írja le azt, ami az egyházakban valóban történt, Jugoszlávia területén az etnikai és vallási különbségek gyakran valóban összekapcsolódtak. A bulgáriai török kisebbség esete nem csupán erre példa, hanem azt is mutatja, hogy a rendszer politikája néha bizonyos csoportokkal szemben idővel alapvetően megváltozott.

A különböző rezsimeknek volt néhány tipikus stratégiájuk, de a vallási közösségek is jellemző stratégiákat alkalmaztak (módszereket a helyzetek kezelésére). Ez utóbbiak szervesen hozzátartoznak a kulturális ellenállás nagyobb történelméhez, amelyben a vallási közösségek fontos szerepet játszottak az összes országban. A lecke célja, hogy segítsen megérteni a szocialista rendszer néhány tipikus stratégiáját a vallással és a vallási közösségekkel szemben, és átlátni a kulturális ellenállás különböző módjait konkrét példákon keresztül.

Ellenőrzés, kontroll és korlátozások

A projektben részt vevő valamennyi országban a különböző vallási közösségek kontrollja és tevékenységük korlátozása a rezsim fontos stratégiája volt. Az egyházi tulajdont és intézményeket (nagyrészt) államosították, az oktatási tevékenységeket korlátozták, az egyházi sajtó felügyelet alatt állt, és gyakran az egyházi hierarchiát (vezetőséget) is ellenőrizték. A rendszer a modernizáció részeként mutatta be a vallási szervezetek hatalmának korlátozását az állami szférában (oktatás, nagy intézmények tulajdonlása, irányítása), amely elválasztotta volna az államot és az egyházat. A valóságban azonban a vallási szervezetek erős állami és pártellenőrzése nagyon kevés autonómiát tett lehetővé, ezért az állam és az egyház szétválasztása helyett az előbbi irányította, kézben tartotta a vallási szervezeteket.

Az egyének szabad vallásgyakorlását is korlátozták. Az egyik tipikus és erős korlátozó politika az egyes közösségek eltörlése volt. A romániai görögkatolikus egyházat bekényszerítették a román ortodox egyházba (lásd Cornea Doina történetét). Csehszlovákiában és a szovjet tagállamokban a katolikus szerzetesrendeket (mint a jezsuiták, ferencesek, szaléziak) betiltották. A kisebb egyházak vagy mozgalmak (gyakran szektáknak is hívták őket) gyakran illegálisba szorultak (például az Egyetemes Fehér Testvériség ezoterikus csoport Bulgáriában). Magyarországon csak három férfi szerzetesrend (bencés, ferences és piarista) és egy női közösség (iskolanővérek) maradhatott meg, és két-két felekezeti iskolát tarthattak fent. Más országokban, például Lengyelországban és Jugoszlávia államaiban, a rendek tovább működhettek, de korlátozásokkal (például nem lehetett saját iskolájuk).

Az állambiztonsági szolgálatok gyakran felügyelték, ellenőrizték a vallási csoportokat, és archiválták „veszélyes” tevékenységüket. Itt található egy példa erre a tevékenységre Horvátországban (az Állami Biztonsági Szolgálat gyűjteményében) és itt. Egy másik érdekes példa található a Registryben itt és itt egy magyar „szekta” (keresztény közösség) titkos megfigyelése. A Magyar Állambiztonság a vallási vezetők között is keresett ügynököket, és így a félelem légkörét teremtették meg: a közösség tagjai nem tudhatták, hogy egy másik tag vagy a közösség vezetője nem tesz-e jelentést arról, amit beszélnek vagy csinálnak. Később néhány országban kevésbé szigorú ellenőrzési mechanizmusokat alakítottak ki, különösen a konszolidáció korában. XXIII. János pápa megválasztásával a Vatikán is megváltoztatta politikáját, és megpróbált együttműködni a szocialista országokkal: ezt az új tendenciát a Vatikán „Ostpolitik”-jának nevezik. Ennek a konszolidációnak egyik példája a Vallási Ügyek Bizottsága Vinkovci városi közgyűlésében. Ez először nyomon követte a vallási közösségek tevékenységét, később pedig az egyház és az állam közötti párbeszéd előmozdítójává vált.

Mindazonáltal fontos megjegyezni, hogy más országokban (különösen a Szovjetunióban) az elnyomó kontroll még ebben az időszakban is erős maradt. Néhány felekezet nem működhetett: vagy csatlakozniuk kellett más közösségekhez (mint például a fent említett görögkatolikusok Romániában, vagy a pünkösdiek Lettországban, akiknek csatlakozniuk kellett az ottani baptistákhoz stb.), vagy illegális szektákként kezelték őket.

Több országban az állam irányította a katolikus püspökök kinevezését és munkáját is. Magyarországon az Állami Egyházügyi Hivatal minden püspök mellé kijelölt egy állami tisztségviselőt, aki ellenőrizte a tevékenységét. Ezeket a hivatalnokokat a katolikus szleng bajusz püspöknek hívta (a katolikus papok általában nem hordtak bajuszt, így a kifejezés azt jelezte, hogy az állam embere egy laikus, aki úgy vezeti az egyházmegyét, mint egy püspök, természetesen az egyházi vezetőn keresztül, az ő lépéseit kontrollálva.)

Az egyházak irányítása mellett az állam és a párt olyan vallásellenes propagandát folytatott, amely az egyházakat, az egyházi vezetőket és a vallásos hitet negatív módon ábrázolta, mint például ami alapvetően az emberek elnyomására és kizsákmányolására szolgál. Itt találhatsz példákat a szovjet vallásellenes propagandára.

Üldözés

A kontroll, korlátozás és az üldözés kéz a kézben járt. Sokszor nehéz megmondani, hogy mi tekinthető üldözésnek és mi (csak) irányításnak, kontrollnak vagy korlátozásnak. A vallási vezetők, a közösség kiemelkedő tagjainak letartóztatását, deportálását, kínzását, halálra ítélését és meggyilkolását azonban biztosan üldözésnek kell tekintenünk. Néhány fent említett ellenőrzési mechanizmust üldözés kísért, mint például az erdélyi görögkatolikus egyház bekényszerítése a román ortodox egyházba, vagy a csehszlovákiai és magyarországi szerzetesrendek eltörlése: deportálásokkal, áttelepítésekkel, bebörtönzésekkel. A vallási vezetőket volt, hogy koncepciós perekben ítélték el. Leghíresebbek közülük Mindszenty József magyarországi tárgyalása és Alojzije Stepinac horvátországi pere. Mindszenty a kommunista rezsim erős, megalkuvást nem ismerő ellenzője volt, és sok vallási közösség számára az ellenállás szimbólumává vált.

A nyílt üldöztetés a blokk legtöbb országában kezdetben, vagy az 1950-es években erősebb volt. Ez a dokumentum például áttekintést nyújt 1944 és 1951 között elítélt horvát vallási tisztviselőkről. A papokat, a közösség vezetőit vagy tagjait ebben az időszakban gyakran bebörtönözték, kínozták, deportálták, vagy akár az utcán megtámadták, mint Anton Vovk szlovén érseket, akit kommunista aktivisták gyújtottak fel 1952-ben. Az üldöztetés azonban az első időszak után is több helyen, különösen a Szovjetunió államaiban, erős maradt. A gyilkosságok és bebörtönzések pedig gyakorlatilag a késői szocializmusig folytatódtak. Például Jerzy Popiełuszkot 1984-ben gyilkolták meg.

Együttélés és együttműködés

A vallási közösségek azonban a korlátozások vagy akár a megszüntetésükre irányuló intézkedések ellenére továbbra is léteztek és éltek a szocialista rezsimek alatt. Az ellenállás mellett (lásd a következő részt) a közösségek kialakíthatták a túlélés, az együttélés vagy a rendszerrel való együttműködés módjait. Sokszor még nagyon nehéz körülmények között is próbálták megtalálni az együttélés lehetőségét, amint például egy litván pap, Aliulis atya levele (1959-ben) mutatja.

Alilulis Vaclovas

Az együttélés különböző stratégiái például a következők voltak:

– a megmaradt intézmények és szervezetek (egyházak, iskolák, teológiai karok, egyházi szervezetek és bizottságok) munkájának, mindennapjainak folytatása;

– az emlékek megőrzése: archiválás (pl. a Szász Egyház archívuma és Emilian Cioran gyűjteménye Romániában);

– törvényesen működő (engedélyezett) sajtó- és kiadói tevékenységek;

– új templomok építése vagy a régiek helyreállítása, mint például a Fekete Templomé Brassóban.

A Fekete Torony és Fekete Templom Brassóban. Panoráma Wrathe Dombról, 1936 (https://orasulmemorabil.ro/biserica-neagra-4/ )

Ez utóbbi gyűjtemény olyan érdekes és hosszú történetbe nyújt betekintést, amely által a szocialista rendszer nagyon különböző stratégiái követhetők nyomon: korlátozások, ellenőrzés, tolerancia és együttműködés. A történet egyike azon ritka eseteknek, amikor a szocialista rezsim hagyta, hogy a helyi nemzetiségi kisebbség végigvigye a saját kezdeményezését. Ez az eset szintén megmutatja a vallás és nemzetiségi (etnikai) csoport közötti szoros összekapcsolódást is.

A túlélésen és az együttélésen túl egyes vallási vezetők vagy képviselők együtt is működtek a rezsimmel (állami hatóságok, kommunista párt). Több országban (Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország, Szlovénia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina) például katolikus papok olyan mozgalmát hozták létre, amely alapjául szolgálhatott a rezsimhez hű helyi, nemzeti egyházak/közösségek megteremtésének, szemben a Vatikánnal vagy gyakran a helyi püspökökkel is. E mozgalmak tagjainak meglehetősen sokfélék voltak az indítékaik. Voltak köztük olyan papok, akik  lelkesedtek néhány kommunista elképzelésért, vagy a II. világháború alatt érintkeztek a párttal; másokat kényszerítettek, hogy lépjenek be a mozgalomba (zsarolással vagy akár kínzással), voltak akik a saját püspökükkel álltak szemben, és ez jelentette a mozgalomhoz tartozásuk alapját; végül néhányaknak meggyőződésük volt, hogy ezzel a kompromisszummal bizonyos autonómiához jutnak, és több lehetőségük nyílik egyházi, lelkipásztori tevékenységekre.

Az együttműködés másik módja volt, ha valaki az állambiztonsági szolgálat titkos ügynökeként az egyházról (belülről) – vezetőkről, eseményekről, személyekről – jelentéseket készített. Később több egyházi vezetőről is kiderült, hogy titkos ügynök volt. Fontos megjegyezni, hogy bár a magyar papság nem volt felülreprezentált az állambiztonsági informátorok körében, de a nyilvántartásban szereplő számadatok sokat mondók: a Magyar Állambiztonsági Archívum szerint 1799 kém vett részt az egyházakból a munkában, és „1970 körül, a magyar püspökség több mint 60 százaléka informátorokból állt, és az 1969 után kinevezett püspökök legalább 80 százaléka szintén ügynök” volt. Keresztes Szilárd, 1988 és 2007 között a görögkatolikus egyházmegye püspöke például szintén ügynök volt.

Ezek a tények, amikor kiderültek, komoly vitákat indítottak el az egyházakban és a társadalomban arról, hogyan dolgozzák fel a megosztott vallási közösségek múltját a szocialista rendszerben. Azok, akiket üldöztek és akik az üldöztetéshez hozzájárultak, azonos közösség tagjai voltak. Fontos látni, hogy voltak, akik elutasították az együttműködés megteremtésére irányuló kísérletet, mint Aurel Cioran, aki nem akart kollaborálni a Securitatéval, annak ellenére, hogy az állam megengedte, hogy meglátogassa testvérét Párizsban.

Ellenállás

Már láttunk példákat az ellenállásra. Azok, akiket elítéltek, megkínoztak vagy megöltek (például Mindszenty és Popiełuszko) gyakran ikonikus alakokká váltak, és a szembenállás szimbólumai lettek a kulturális ellenállás különféle formái számára.

Mindszenty József bíboros, esztergomi érsek

Jerzy Popiełuszko, fotó: Erazm Ciołek

Az üldöztetés és a szigorú korlátozások idején számos vallási közösség és vezető folytatta munkáját illegalitásban. A „földalatti” életmód sok közösség számára alaphelyzetté vált. (Ilyen például a betiltott pasaréti ifjúsági református gyülekezet, amelyről itt találsz több információt.) A szerzetesek titokban tovább folytatták imádságaikat, gyűléseiket, összejöveteleiket más hívőkkel (például a fiatalokkal). Kialakultak rejtett, „földalatti” hálózatok titokban kinevezett (választott) vezetőkkel, egyházi szamizdattal, különböző tevékenységekkel (például: hegyi kirándulásnak álcázott lelki gyakorlatok). Ezek a hálózatok sokszor kapcsolódtak külföldi központokhoz, közösségekhez, és támogatást kaptak tőlük. Gyakran megpróbáltak segítséget kérni tőlük, és kommunikálni a „nyugati világgal” (és egyházi közösségekkel), a kommunikáció azonban nem volt könnyű a szigorú határellenőrzés miatt. A probléma kreatív megoldásának egyik példája Doina Cornea babája, amelyben az ellenálló különböző dolgokat csempészett külföldre: többek között szövegeket a romániai görögkatolikus közösség helyzetéről.

Doina Cornea babája a Sighet Múzeumban (Forrás: UB Collection of COURAGE Fotók Szerző: Cristian Pătrăşconiu)

Doina Cornea (Http://epochtimes-romania.com/news/doina-cornea-intotdeauna-vine-o-generatie-care-spala-pacatele-generatiei-anterioare—63704)

Másféle közösségek is tovább folytatták működésüket rejtett, „földalatti” módon, mint például az Egyetemes Fehér Testvériség fent említett ezoterikus csoportja vagy a török kisebbség Bulgáriában (ez utóbbi emberi és vallási jogokért küzdött).

Új közösségek is születtek. Magyarországon a Lénárd Ödön és Tímár Ágnes által alapított ciszterci nővérek titkos kolostora, vagy a Bulányi György piarista által létrehozott és vezetett Bokor bázisközösség. Ez utóbbi fontos és kiterjedt szerveződés volt, amely a katolikus hit megélésének egy másféle formáját mutatta fel a kis bázisközösségek keretén belül. Ez a közösség feszültségben volt a helyi katolikus egyházvezetéssel és a Szentszékkel is.

Bulányi György 1968-ban

Sok ellenálló, akik titkos munkát végeztek vagy vezető szerepet játszottak ezekben a közösségekben, évekig börtönbe került, áthelyezték őket, vagy néhányukat meg is ölték. A papok közül Lénárd Ödön, a kismarosi ciszterci kolostor társalapítója töltötte a leghosszabb időt börtönben Magyarországon. A bátyjával folytatott levelezése megmutatja azt a spirituális ellenállást, amelyet a börtönben töltött évek alatt mindvégig folytatott.

Az ellenállást gyakran bátorították és segítették külföldről. Az emigráns papság és egyes szervezetek próbálták politikailag befolyásolni a vallási közösségeket, és elősegíteni a vallásszabadsághoz kapcsolódó jogokat a szocialista országokban. Beavatkozásaikat azonban a közösségek tagjai nem mindig fogadták jól, ahogy azt A fény akciója szervezet példája mutatja. A szervezetnek a lett közösségeket külföldről segítő tevékenységét több hívő és a papság egy része bírálta, mert féltek attól, hogy ürügyül szolgál majd a hatóság számára az üldözésükre vagy az erősebb kontroll gyakorlására.

Márton Áron román katolikus érsek élete jól példázza az üldöztetés, a korlátozások és az együttélés különböző formáit. Márton börtönbe került, több éven keresztül házi őrizetben tartották, majd szabadon engedték. Munkáját mindvégig folytatta a különböző időszakokban. Az ellenállás szimbólumává vált Romániában, alakja meghaladta a vallási és etnikai korlátokat.

A késő szocializmusban egy másik, finomabb ellenállási forma jelent meg az alulról szerveződő katolikus közösségek/mozgalmak formájában, mint például a katolikus karizmatikus megújulás vagy a Focolare közösség. Ezeket a közösségeket a papok és püspökök többsége már nem látta egyértelműen ellenségesen (mint a bázisközösségeket), ugyanakkor működésükben viszonylag függetlenek maradtak az egyházi hierarchiától. Ezek a közösségek önálló, autonóm szervezetekként a késő szocialista időkben az ellenállás kulturális tereit képviselték. Kamarás István magyar gyűjteménye gazdag betekintést nyújt e mozgalmak életébe Magyarországon és az 1980-as évek társadalmi-kulturális és egyházi kontextusába hazánkban.

A kulturális ellenállás gyakori módja volt továbbá a titokban előállított vallási kiadványok terjesztése. A szlovák szamizdatgyűjtemény és a katolikus sajtó litvániai gyűjteménye jó példát nyújt az egyházi szamizdatra. A vallási szamizdat gyakran az értelmiség figyelmét is magára vonta (és nem csak a vallásos emberekét) a kiadványok magas minősége miatt. Például a katolikus ellenzéki hálózat Rūpintojėlis lapjában cikk jelent meg az irodalom fejlődéséről szovjet Litvániában. Számos más kezdeményezés is mutatja, hogy az ellenálló értelmiség összekapcsolódott a vallásos ellenzékkel. Litvániában Stanislovas atya olyan helyet hozott létre, amely sok értelmiségit vonzott. Filozófiai műveltségével kísért restaurációs munkája egyfajta alternatív valóságot teremtett (ld erről bővebben a linkelt Registry bejegyzést).

Stanislovas atya

A közvetett ellenzékiségnek (amely nem csak a vallási ellenálláshoz kapcsolódott) sok más formája is volt. Mint Stanislovas atya munkája esetében a (vallási) művészethez kapcsolódó tevékenységek (például a lengyel Keresztény Kultúra és a Művészek Papsága hetei) alternatív, ellenkulturális tereket teremtettek, az autonómia, a szabadság és az ellenzékiség terepeit, azokban az években, amikor a rezsim már kevésbé üldözte és kontrollálta az alulról szerveződő mozgalmakat. A vallási események gyakran az ellenállás közvetett kifejezésére is lehetőséget nyújtottak a rendszerrel szemben. A nagymarosi ifjúsági találkozó tipikus példa erre: az egyértelműen vallási jellegű, közvetlen politikai dimenziót nélkülöző esemény más erkölcsiséget képviselt, mint amit a párt propagált, és alternatív ifjúsági mozgalmat jelentett a KISZ-szel (Kommunista Ifjúsági Szövetséggel) szemben.

Feladatok

– Nézd meg a Registryben a „religious activism” (vallási aktivizmus) kifejezés keresési eredményeit, és próbálj meg példákat találni a leckében bemutatott különböző stratégiákra: ellenállás (titkos találkozók, titkos közösségek, vallási szamizdat, vértanúság, kommunikáció a határokon túl, közösségek és mozgalmak szervezése); „puha” ellenállás (egyházi mozgalmak, amelyek nem voltak közvetlenül ellenállók, művészi tevékenységek, archiválás és dokumentálás); alávetettség és együttműködés (a papok szervezetei, amelyek együttműködtek a rezsimmel, vallási közösségekben tevékenykedő ügynökök); „puha” együttműködés és együttélés (kommunikáció az állammal és a párttal, párbeszéd).

Néha a tevékenységek különböző stratégiákhoz is besorolhatók.

– Próbálj példákat találni a vallási publikációra és szamizdatra Magyarországon a Registryből. Készíts rövid bemutatót a különböző kiadványokról, próbálj meg más forrásokat is találni (a Registryn kívül), és a bemutatóban használd azt is, amit már megtanultál a szamizdatról szóló leckében.

– Nézd meg a Fekete templom történetét a Registryben, és készíts kreatív, vizuális ábrázolást a különböző stratégiákról, amelyek jelen vannak a történetben mind a rendszer, mind a közösség oldaláról.

– Gyűjts össze különböző véleményeket vallási csoportokról a saját környezetedben (család, barátok, ismerősök), majd tanárod segítségével azonosítsd a vallással kapcsolatos eltérő attitűdöket (például: elutasítás, a jótékonysági tevékenységek tiszteletben tartása, a különböző nézetek tiszteletben tartása; egy vallási csoport nagy megbecsülése a többi rovására, közömbösség, a társadalom számára károsnak tartott vallás és/vagy vallási tevékenység stb.), valamint a vallásszabadsághoz való jog és a vallási pluralizmus iránti viszonyukat. Próbáld meg azonosítani az ilyen attitűdök különbségeit és hasonlóságait, valamint a rendszernek a vallás és a vallási csoportok iránti attitűdjeit (értelmezéseit).

– Csoportos projekt: Válasszatok ki néhány tipikus alakot a leckében (az üldözött szerzetes, az együttműködő, a vértanú, a vallási vezető, aki együtt akar élni a rezsimmel stb.), és a tanárotok segítségével szerepjátékban alakítsatok ki képzelt vitát e szereplők között. Készüljetek fel a különböző stratégiák előnyeiről, hátrányairól és erkölcsi problémáiról szóló érvekkel csoportokban. A szereplőket megjelenítő tanulók a moderátor által vezetett vitában képviselik majd ezeket az érveket.

– Csoportos projekt: gyűjtsetek össze néhány helyi információt a vallási közösségekről, érdekes történeteket a szocialista korszakból (dokumentumelemzés, interjúk, szakirodalmi keresés segítségével stb.), és készítsetek „emlékművet”, illetve megemlékezést a vallási ellenállásról ezek alapján. Az emlékműnek/megemlékezésnek különböző formái lehetnek: művészi munka, ünneplés, nyilvános előadás vagy a diákok által szervezett kerekasztal, kis kiállítás, játék stb. Az emlékműhöz kapcsolódón valamilyen módon fel kell tüntetni az információkat, amelyeket a folyamat során szereztetek.

– Nézd meg ezt a gyűjteményt, és találj példákat a leckében bemutatott különböző stratégiákra (lásd fent).

– Tanulmányozd Kamarás István gyűjteményét a nyilvántartásban, és hasonlítsd össze ezt a (bizonyos értelemben szubkulturális) vallási ellenzéket a punk szubkultúrával. Milyen hasonlóságok és különbségek vannak?