COURAGE

gyűjtemények hálózata

Bevezetés

Az államszocializmus korában a művészet (művészi kifejezés, tevékenységek és fórumok) fontos volt mind a rezsim ideológiájának átadásához, mind a kulturális ellenállás számára. Más leckékben is esett szó arról, hogy a különböző művészeti tevékenységek és alkotások hogyan lehettek a kontroll eszközei, vagy épp az ellenállás lehetőségei (művészeti események, termékek, körök, szamizdat, szubkulturális megnyilvánulások stb.).

Az irodalom is része ennek a történetnek. Az irodalmi művek (versek, regények, drámák, dalszövegek) fontos szövegek, a fórumok és szerzők közösségei, eseményei stb. fontos terek voltak a rendszerben. Ezekben a szövegekben és „terekben” fejeződött ki és jelent meg a propaganda, a hivatalos ideológia, a hivatalos esztétika (a szépség elvei) és a poétika (az irodalmi formák elméletei), amely találkozott az ellenállás ideológiájával, esztétikájával és poétikájával.

Ha egy korszak irodalmát tanulmányozzuk, jobban megérthetjük a korszak történetét. A lecke elsődleges célja azonban nem a szocialista rendszer történeti ismeretének elmélyítése, hanem annak megértetése, hogy az ideológiai befolyás és kontroll, valamint az alkalmazkodás és ellenállás közötti összjáték hogyan működött az irodalomban, különösen esztétikai értelemben (az irodalmat persze események, fórumok, közösségek veszik körül…, de a lecke fókuszában a szövegek állnak). Lehetetlen volna megismerni a sokszínű irodalmi szcénákat és a rengeteg szöveget az adott országokban. A lecke tehát csak néhány illusztrációt és példát mutat a fent jelzett komplex tendenciákra. Noha az irodalom nagyon különböző műfajokból tevődik össze, ebben a leckében a versek mint szövegek állnak az értelmezés középpontjában, mivel ezek a leghozzáférhetőbb források a közvetlen értelmezéshez.

Négy szöveg és értelmezésük

Olvasd el A csillagok csillaga, a Favágó, az Egy mondat a zsarnokságról és a Ha én rózsa volnék… vers(részlet)eket (a Függelékben), lehetőleg anélkül, hogy utánanéznél a szerzőjüknek, a keletkezésük idejének és körülményének (ha nem ismered még), és így próbálj meg válaszolni az alábbi kérdésekre, mielőtt tovább olvasnád a leckét:

• Milyen érzelmeket keltettek benned a versek az olvasás során?
• Mit jelentenek neked személyesen?
• Próbáld meg azonosítani a szimbólumokat a szövegekben! Mit jelentenek? (vörös csillag, döntsd a tőkét, a fejsze, a zászló, a szél)
• Ha nem érted a szimbólumokat, próbáld megkeresni a jelentésüket, vagy kérj segítséget a tanárodtól!
• Milyen üzeneteket hordoznak a szocializmusról ezek a versek?
• Mely szövegek felelnek meg a hivatalos ideológiának, és melyek állnak szemben vele? Hogyan? Mennyire kifejezett az erre vonatkozó üzenet a szövegekben?
• Mit gondolsz: mi a szövegek időrendi sorrendje, és mikor készültek? (Próbáld legalább az évtizedet kitalálni: a cél nem a pontos korszakmeghatározás, hanem a történelmi kontextus kitalálása. Nem baj, ha nem sikerül, a kérdés épp a besorolás nehézségeire hívja fel a figyelmet, ha csak a szövegeket ismerjük.)

Miután válaszoltál a fenti kérdésekre magadtól (vagy többen próbáltatok válaszolni csoportban), csak azután olvass(atok) most tovább!

Valójában érdekes látni a három vers kontextusát. Időrendi sorrendben állnak egymás után. Természetesen ezek csak kivonatok, ezért nem lehetséges a versek teljesebb értelmezésének felvázolása, de az adott szövegek elegendők ahhoz, hogy megértsd az értelmezés néhány elemét a tekintélyelvű szocializmus összefüggésében.

A negyedik (Ha én rózsa volnék…) versrészlet, Bródy János szövege a Megkötöm lovamat magyar népdal dallamán alapul. 1973-ban megjelent Koncz Zsuzsa Jelnyelv című lemezén, melyet két hét után elkoboztak és betiltottak. A szöveg az 1970-es években a kulturális ellenállás tipikus tendenciáját testesíti meg, amely nem nyílt és egyértelmű konfrontációval, hanem többértelmű kifejezésekkel, közvetve fejezte ki kritikáját a politikai rendszerrel szemben. A hatóságok számára azonban a metaforák „túl nyilvánvalóak” voltak a hatóságok számára. Az utcáról szóló verset nemcsak háború elleni szövegként értelmezték, hanem az 1956-os forradalom vereségére utalásként (a tankok a budapesti utcák szovjet tankjai). A zászlót és „feszülését” a külföldről (főként a Szovjetunióból) érkező ideológiai és politikai hatások ellenállásának szimbólumaként tartják számon, ezért a dalt a koncertek alatt a közönség sokszor „keleti szélnek” verzióval énekelte (az eredeti szöveg „minden szélnek”).

(Ha én rózsa volnék… koncertfelvétel 1986-ból.)

A harmadik verset (Egy mondat a zsarnokságról) Illyés Gyula írta az 1950-es évek elején: az elnyomást írja le, nem áttételesen, hanem nyílt kritikaként, felkiáltó jelleggel. A politikai rendszer ilyen erős bírálata természetesen nem kerülhetett nyilvánosságra: a vers sokáig csak titokban terjedt. A mű megmutatja, hogy a zsarnokság hogyan befolyásolja a mindennapi életet, hogyan hatja át a társadalmat, a magánéletet, és alakítja át még az emberek személyiségét is. Orwell híres regényében, az 1984 című antiutópiában (disztópia) hasonlóan ábrázolja az ideológiai elnyomást.

A versnek érdemes meghallgatni két némileg eltérő értelmezését két kiváló 20. századi színészünk, Mensáros László és Sinkovits Imre előadásában.

Mai szemmel nézve az első két versrészlet az államszocializmus (propaganda-) irodalma termékének tűnhet, ám egy előző korban születtek. József Attila költeménye (Favágó) az I. világháború utáni Magyarországon áldozatul esett a cenzúrának: a proletariátus elnyomása ellen tiltakozó verset 1931-ben a jobboldali konzervatív kultúrpolitika által vezérelt hatóság elkobozta. A Favágó tehát ellenállást tanúsít, de egy korábbi történelmi időszakban, amikor a kommunista gondolatokat üldözték és a kommunistákat büntették, börtönbe zárták. József Attila egy ideig tagja volt a Kommunista Pártnak, és több antikapitalista, rendszerellenes érzelmeket, értékeket kifejező verset írt, de mint tudjuk, jóval az előtt halt meg (1937-ben), hogy a marxizmus–leninizmus Magyarországon állami ideológia szintjére emelkedett. A csillagok csillaga című verset Ady Endre írta, aki az I. világháború előtt már rokonszenvezett a munkásmozgalommal. A vers 1907-ből származik, és a szociáldemokraták újságjában, a Népszavában jelent meg. Ady 1919-ben halt meg. Eredetileg tehát mindkét vers politikai ellenállást fejezett ki, később azonban a szocialista Magyarországon mindkettőt szavalták kommunista ünnepségeken, iskolában tanították őket mint fontos, „kommunista” értékeket kifejező költeményeket, így bizonyos értelemben a propagandairodalom részévé váltak. Ezek a példák jól mutatják, hogy az irodalmi szövegek hogyan használhatók politikai célokra, és azt is láthatjuk, hogy a szöveg jelentése, hatása, befogadása nagyban kontextusától függ.

József Attila versét Latinovics Zoltán tolmácsolásában érdemes meghallgatnunk.

Itt pedig Ady versének egy kortárs újraértelmezése a HétköznaPI CSAlódások punkzenekar előadásában.

Érdekes megfigyelni, ahogy a lázadó vers, amelyet később propagandisztikus célra használtak fel, ismét lázadó értelmezést nyer az anarchista hangokat megütő punkzenekar előadásában, ahol az előadó a vitatott módon tiltott önkényuralmi jelnek minősülő vörös csillagot hordja a pólóján, a közönségből pedig van, aki Che Guevara képét mutatja fel. (Érdemes a punk szubkultúráról szóló leckét is [újra] megnézni ennek kapcsán.)

Kontextus: az irodalom világa az államszocializmus alatt

Mielőtt a szocialista korszak esztétikájával kapcsolatban szövegeket vizsgálnánk meg, hasznos rálátni az irodalom világának sokszínűségére ebben az időszakban, anélkül hogy mélyebben esne szó erről az önmagában is hatalmas témáról. Az irodalmi alkotás kontextusának fő elemei a kiadók, folyóiratok, írószervezetek (írószövetségek), bizonyos események és az állam vagy a párt ellenőrző intézményei voltak.

Az állami kiadók, amelyek meghatározták, milyen hazai új és klasszikus írókat, műveket, milyen nemzetközi alkotásokat jelentetnek meg és juttatnak el az olvasókhoz, ténylegesen befolyásolták az elérhető és olvasható szövegek világát. Természetesen ideológiai kontroll alatt álltak. A hivatalos kiadók mellett azonban „földalattiak” is működtek, mint például a lengyel NOWA.

A másik kiemelkedő publikációs teret a folyóiratok jelentették, ahol rövid regények, versek, esszék jelenhettek meg, párbeszédekkel és vitákkal együtt az irodalomról. Ezek a lapok különféle irodalmi művek és kritikusok számára szolgáltattak platformot. Néhány orgánum feszegette az ideológiai ellenőrzés határait, és bizonyos időszakokra be is tiltották őket. Ilyen volt például a Književne novine (Irodalmi hírek) Jugoszláviában, a Mozgó Világ és a Tiszatáj Magyarországon.

Az írószövetségek jelentős szervezetek voltak, amelyekben mind a hivatalos irányvonalat követő, mind – bizonyos mértékig – az ellenzéki vagy a rendszerrel kritikus tendenciák is megjelenhettek. Néha még az irodalom szovjetizálásában való aktív részvétel után is képesek voltak bizonyos belső autonómiát kiépíteni, sőt ellen tudtak állni a kijelölt irányoknak a posztsztálinista időszakban (pl. Moldáviai Írószövetség vagy a Litvániai Írószövetség). Az írók szervezeteinek egy része később fontos szerepet vállalt a rendszerrel szembeni kulturális ellenállásban (pl. a Magyar Írószövetség évenként megrendezett tokaji írótábora).

A könyvbemutatók, a művészek találkozói és az írókongresszusok olyan platformot jelentettek, amelyeken keresztül jól meg lehet ragadni az korszak irodalmi vitáit, szcénáit, tendenciáit egy országban. Például a vallási ellenállásról szóló leckében már találkozhattál a lengyel Keresztény Kultúra és a Művészek Papsága hetei rendezvénnyel mint az ellenállás egy formájával. Az írók, írószövetségek kongresszusai szintén a viták, konfrontáció és kulturális ellenállás eseményei voltak. A Litván Írószövetség 5. kongresszusán 1970-ben az idősebb generáció bírálta a fiatalabb írókat, mert szerintük „modernista” stílusuk miatt nem a tartalomra figyelnek, ahogyan a szocialista realizmus esztétikája (l. lentebb) elvárná, és a fiatalok megközelítését „formalizmusnak” nevezték. Míg öt évvel korábban, 1965-ben a Moldáviai Írók Kongresszusán a különböző nemzedékek szövetséget kovácsoltak, és együtt bírálták a moldáv kultúra eloroszosítását (russzifikációját).

Minden országban voltak olyan intézmények, amelyek az irodalmi folyamatokat kontrollálták. Például a Horvát Kommunista Szövetség Központi Bizottságának Ideológiai Bizottsága, a Lett Kommunista Párt Központi Bizottsága, vagy Magyarországon a Művelődési Minisztérium Kiadói Főigazgatósága és a kiemelkedő kulturális ügyekért felelős politikus, Aczél György (a párt Központi Bizottságának tagja). Az ő döntései nagyban formálták a Kádár-korszak kulturális-művészeti életét (itt egy esemény az „Aczél-korszakról”).

Fontos megjegyezni, hogy a nyugati országokban számos „nemzeti” kiadóház létezett, amelyek megjelentethették azokat az alkotásokat, amelyeket az illető országban betiltottak (vagy biztosan betiltottak volna (tamizdat). Ezenkívül számos író is emigrált és alkotott emigrációban műveket, amelyek a nemzeti irodalom részét alkották (például Milan Kundera, Ivan Blatný vagy Danilo Kiš). E szerzők egy részét csak a rendszerváltás után fedezték fel (újra).

Alkalmazkodás (konformitás)

Nem mindig könnyű meghatározni, mit is jelent az irodalomban az ideológiai irányvonalaknak való megfelelés. Egyrészt a rendszert és annak ideológiáját kifejezetten bíráló műveket nem engedték kiadni (pl. a litván Knuts Skujenieks fogságban írt versei), vagy betiltották őket (pl. a Tiszatáj esete) és/vagy csak szamizdatban terjedhettek (pl. bolgár Petko Ogoyski versei).

Knuts Skujenieks verseinek kézirata

Másrészt, bár a párt és a kulturális élet hivatalos formálói kétségtelenül ideológiai elvárásokat támasztottak a művészetekkel szemben, de ezeket nem mindig kényszerítették rá a szerzőkre, így az irodalom mint művészet elérhetett bizonyos fokú autonómiát és a szabadságot, különösen a sztálini korszak után. És végül, amint azt a szocialista realizmusról és az ellenállásról szóló fejezetekben látni fogjuk, az alkalmazkodás (konformitás) és az ellenállás határai nem mindig voltak egyértelműek.

Fontos azonban, hogy a kontrollintézkedések az államszocializmus különböző időszakaiban eltérő szigorúságúak voltak, és a direktebb propagandairodalom, amely egyértelműen kiszolgálja a rendszert, jelentősen csak az elnyomás legkeményebb időszakában volt jelen.

Propagandairodalom

A „propaganda” kifejezést általában negatív értelemben használják. Olyan kommunikációs módot jelent, amely befolyásolja a társadalmat, és bizonyos üzeneteket vagy gondolatokat közvetít, gyakran manipulatív módon. A propagandairodalom olyan versek, drámák, regények és más irodalmi művek összessége, amelyeknek ilyen ideológiai és manipulatív jellegük van. Ez a fajta irodalom különösen jelen volt a rendszer első (sztálinista) időszakában, de ahol a személyi kultusz erős volt (mint Ceauşescu Romániájában), még később is tovább élt. A propagandairodalom legszélsőségesebb formái gyakran ünnepi alkalmakra készültek, dicsőítették a párt, a Szovjetunió vagy a vezető nagyszerűségét. Az 1950-es években a szerzők gyakran kényszerültek propagandaművek írására, vagy legalábbis így érezték. Például a fent említett Illyés Gyula, aki titokban verset írt a zsarnokságról, hozzájárult egy olyan kötethez, amely 1952-ben a magyar autoriter vezetőt 60. születésnapján ünnepelte – bár sokak szerint írása, amely Rákosival való találkozását írta le, amikor ő börtönben volt az 1920-as években, még a „legvállalhatóbb”, legtárgyilagosabb a kötet szövegei közül. Az írók szervezetei sokat tettek a propagandairodalom előmozdítására a sztálini időszakban.

A propagandairodalom legtöbbször egyszerű, érthető, dogmatikus üzenetet közvetít. Ezek a művek nagyon szorosan kapcsolódnak megszületésük és megjelenésük időszakához, s általában hamarosan feledésbe is merülnek. A kulturális emlékezet és az irodalmi kánonok Kelet-Európában kivetették magukból a propagandaműveket, és ma már interneten nehéz megtalálni az ilyen alkotásokat. Érdekes mégis elolvasni a sematikus propagandairodalom néhány szövegét, hogy meg tudjuk ragadni esztétikájuk sajátos jellemzőit. Például Képes Géza egy versrészletét Rákosiról:

„Lélekzetüket visszafojtva nézik

a szép szál jegenyék

Erzsi nénit, amint a porba

rajzolja Rákosi nevét…

Elsodorhatja szél és zápor

Erzsi néni ujja nyomát,

de a délceg jegenyetábor

azt a nevet zúgja tovább!”

Ebben a propagandisztikus irodalomkritikát megtestesítő cikkben a szerző Rákosi szerepét elemzi a hazai költészetben, és sok hasonló versrészletet idéz.

A kommunista korszak dalszövegei a propagandairodalom részét alkotják. A szövegek üzenetét a lelkesítő zene ereje támogatta. Sok ún. mozgalmi ének elérhető az interneten, és egyes országokban sajátos népszerűségnek örvendenek, viccesnek tűnnek, és a fiatalabb generációk egyfajta iróniával, az idősebb generáció egyes tagjai pedig nosztalgiájával éneklik őket. Befogadásuk más, mint a szocialista korszakban. Azt is fontos látni, hogy egy részük nem a kommunista elnyomás idején keletkezett, hanem korábban, az antikapitalista munkásmozgalom („harci”) éneke volt. Az államszocializmus idején lett a propaganda eszköze és a folyamatos harc diskurzusának előmozdítója (a folyamatos „harc” legitimált számos elnyomó intézkedést, és a gazdaságilag nehéz vagy a jogkorlátozó helyzet elfogadását segítette elő). Érdemes dallamukat és szövegüket is értelmezni. Íme, egy válogatás belőlük.

A szocialista realizmus

A szocialista realizmus a szocialista rezsimek által erőltetett esztétika volt. Ellenzése, a vele való szembenállás, amely leginkább a szamizdat vagy tamizdat kiadványokban jelent meg, a rendszer elleni lázadást jelentett (mint például a tamizdat kiadvány Mi az a szocialista realizmus?, amely megkérdőjelezi annak alapfeltevéseit). A szocialista realizmusnak azonban nagyon különböző formái voltak – nem egyszerűen ideológiai és dogmatikus esztétika volt –, és nem írható le a kritériumok olyan fix rendszerével, amely ráhúzható minden, ebben az esztétikai megközelítésben fogant alkotásra. A szocialista realizmus túlmutatott a szocialista országok határain, és nyugati írók (például Louis Aragon vagy bizonyos mértékig Pablo Neruda) is befogadták. Az előző részben már előkerült a művészet (és az irodalom) e megközelítésének néhány dimenziója.

Maxim Gorkij, az orosz író és a szovjet szocialista realisták egyik legjelentősebb képviselője az írószövetség 1934-es kongresszusán az irodalom szocializmusban játszott szerepéről mondott beszédének következő részlete azt mutatja, hogy ezen esztétika mögött a munkásosztály emancipációjának, társadalmi felemelkedésének egyértelmű projektje áll:

„A kapitalizmus kultúrája nem más, mint a módszerek olyan rendszere, amely a burzsoázia hatalmának fizikai és erkölcsi kiterjesztésére és megszilárdítására irányul a világ, az emberi és a természeti kincsek és erők fölött. A kulturális fejlődés folyamatát soha nem úgy értette a burzsoázia, mint az egész emberiség fejlesztésének igényét […]. A parasztokat és a munkásokat megfosztották az oktatáshoz való jogtól – attól a jogtól, hogy értelmüket és akaratukat fejlesszék az élet megértése, életkörülményeik megváltoztatása és munkakörülményeik elviselhetőbbé tétele érdekében. Az iskolák nem képeznek mást (mindig is így tettek), mint engedelmes szolgákat a kapitalizmus számára, akik hisznek annak sérthetetlenségében és legitimitásában.” (Forrás: https://www.marxists.org/archive/gorky-maxim/1934/soviet-literature.htm (Mészáros György fordítása).

Ennek a célnak a megvalósítása érdekében a művészetnek és az irodalomnak a kongresszus szerint bizonyos iránymutatásokat kell követnie: ezek az elvek alkották a szocialista realizmus alapját:

• realista: mert bemutatja a kapitalizmus és a munkásosztály valóságát, különösen a mindennapi élet jellemző alakjait és jeleneteit;
• proletár: releváns a munkások számára, az életükhöz kötődik;
• ideológiailag elkötelezett: az ideológia szolgálatában, amely leleplezheti a tőkés (hamis) ideológiai konstrukciókat;
• társadalmilag aktív/forradalmi: célja a társadalmi változás előmozdítása;
• politikailag elkötelezett: támogatja a pártot a kapitalizmus legyőzésére irányuló törekvésében.

Ezek az elvek természetesen csak általános irányvonalat jelentettek, amelyet a különböző társadalmi-politikai helyzetekben különböző módon alkalmaztak. Mint említettük, a sztálinizmus idején a szabályozás keményebb volt, és a közvetlen propagandának kiemelkedő szerep jutott – de még ekkor is jelentek meg olyan művek, amelyek nem teljesen feleltek meg ezeknek az esztétikai elveknek.

Más tényezők is befolyásolták az irodalommal szemben támasztott elvárásokat különböző országokban és időszakokban. A szovjet tagállamokban például a szovjetizáció egyben russzifikációt (orosszá válást) is eredményezett. A rezsim eltérően viselkedett a nemzeti tendenciákkal szemben. Néha a nemzetköziséget (internacionalizmust) erőltette, más kontextusokban pedig elismerte és támogatta a nemzeti irodalmat. Néhány szerző, akit a rendszer támogatott vagy tolerált, nem követte a szocialista realista iránymutatásokat, vagy mások, akik követték, de kritikusak voltak a rezsimmel szemben, nem kaptak támogatást.

Például Jugoszláviában, ahol az irodalom ideológiai korlátai 1949-től már kevésbé voltak erősek (Tito eltávolodása miatt Sztálintól), Ivo Andrić kiváltságos helyzetet élvezett az irodalmi életben, és nemzetközi szinten is elismerték (1969-ben elnyerte a Nobel-díjat). Realista prózája nem jelentett tipikus példát a szocialista realizmusra. Néhányan opportunizmussal, megalkuvással vádolták. Magyarországon Illyés Gyula volt az egyik legelismertebb költő-író, mivel baloldali nézeteket vallott, és a népi írók közé tartozott. A rendszernek is érdeke volt, hogy őt a saját szerzőjének tekintse: 1952-ben Kossuth-díjjal tüntették ki. Egy másik magyar költő, Juhász Ferenc, hozzá hasonlóan realista és népi gyökerekkel rendelkezett. A 20. század második felében a magyar irodalom egyik kiemelkedő alakja lett. A szocialista évtizedek során a kultúrpolitika néha támogatta és elismerte őt, néha viszont megtámadta. A támadások különösen amiatt érték, mert stílusa az 1950-es években radikálisan megváltozott, és a magyar irodalomba új, mitikus hangot vezetett be.

Juhász Ferenc

Az egyik legérdekesebb példája annak, amikor az ellenállás és konformitás határai elmosódnak: Adam Ważyk Vers felnőtteknek (Poemat dla dorosłych) című műve, amely 1955-ben jelent meg a Lengyel Írószövetség hivatalos lapjában. A szocialista realista költemény kritizálta a sztálinista rezsimet, és különösen hatástörténetét tekintve (a párt elítélte, ugyanakkor széles körben terjesztették) az ellenállás versévé vált. Magyarul még ugyanabban az évben megjelent a Látóhatár tamizdat folyóiratban, amely inkább szintén a költemény bíráló hangját, „végső kétségbeesését és meghasonlását” emeli ki, kevésbé figyelve arra, hogy a szöveg nem mond nemet a pártra és a szocialista projektre.

Olvasd el a szöveget a függelékben, és próbálj válaszolni a következő kérdésekre:

– Melyek a vers szocialista realista jellemzői?

– Próbáld összehasonlítani a fent leírt kritériumokat és a szöveget.

– Milyen kritikát fejez ki és erősít meg a szöveg?

Érdekes adalék Ważykkal kapcsolatban, hogy az 56-os forradalom idején a Magyar Írószövetség meghívására épp Budapesten járt, és november 25-én megjelent, Magyarországon kevéssé ismert versében erre emlékezik:

„Veletek voltam aznap, mikor a Bem-szobornál

magyar és lengyel zászlók alatt ujjongtatok.

Nem tudom, közületek ki él még és ki holt már,

midőn elnémult minden, csupán a tűz ropog.” (Adam Ważyk: Qui tacent clamant. Gömöri György ford.)

(Forrás: http://www.mkdsz1.freeweb.hu/n54/tor-162gomori.htm )

Az ellenállás és az ellenzékiség poétikája

Adam Ważyk fent említett verse az ellenállás poétikájának jó példája. Használja a hivatalos szocialista realista műfajt, és tartalma is összhangban van a marxista ideológiával, de bírálja az adott politikai rendszert. Verse olyan irodalmi ellenállást jelenít meg, amely a marxista hagyomány keretei között marad. Az ellenállás poétikája azonban nem volt egységes. Ebben a részben néhány példát láthatunk. Előtte azonban érdemes megemlíteni, hogy az irodalmi ellenállás nemcsak poétika kérdése volt. A szembenállás és ellenzékiség befolyásolta az emberek mindennapi életét, karrierjét, egészségét, és egyes szélsőséges esetekben egyes szerzők életébe került. (A fiatal költő Grzegorz Przemyket például a lengyel rendőrség 1983-ban meggyilkolta.) A lecke célja azonban az, hogy a szövegeket a történelmi események fényében és kontextusában értelmezzük, és ne a történelmi eseményekről beszéljünk a szövegek fényében. Ezért a lecke utolsó részében az ellenállás esztétikájának egyes formáit nézzük meg, és három szöveg értelmezését ajánljuk.

Egyes szövegek konkrét, egyértelmű kritikát fogalmaznak meg a rezsimmel szemben, vagy megemlékeznek az ellenálló hősökről (például Nagy Imre miniszterelnökről). Egy magyar költő, Nagy Gáspár (az irodalmi ellenzék fontos alakja) például verset írt a sajtószabadság korlátozása ellen (Csak nézem Olga Korbutot, eredeti íme: Szaltószabadság, 1975), majd egy másikat (Öröknyár: elmúltam 9 éves, 1983), amely egyértelmű felhívást jelent Nagy Imre újratemetésére. Mindkét vers áldozatul esett a cenzúrának.

Más szövegek nem direkt, kifejezett módon irányulnak a politikai rendszer ellen. Áttételesebb allegóriákat, metaforákat, átvitt értelmű kifejezéseket használnak, amelyek valamilyen módon a rendszerrel szembeni üzeneteket tartalmaznak: ilyenek például e fejezet végén értelmezésre kínált szövegek, vagy Petko Ogayski szamizdat munkája, amelyben a kritika allegorikus népmesék, viccek, versek és aforizmák formájában rejtőzik el. Más esetekben abban nyilvánul meg az (indirekt) ellenállás, hogy a vers vagy mű választott témája eltér a párt irányelvei szerint várhatótól (a nemzeti értékek fontossága a nemzetközivé válással szemben, a személyes, egyéni szabadság kiemelése stb.)

Néhányszor az ellenállás vagy ellenzékiség leginkább a szöveg keletkezésének körülményeihez kötődött, mint Knuts Skujenieks versei, amelyeket a Gulagban írt fogva tartása idején, azonban, ahogy azt mondta: ez valójában nem Gulag-költészet, hanem a Gulagban keletkezett költészet. Maga az irodalmi alkotás értelmezhető az ellenállás és ellenzékiség egyik formájának a lágerélet körülményei között.

Az irodalmi ellenállás egy további módja az idegen nyelvű irodalom fordítása volt, amely a dogmatikus vagy hivatalos esztétikától eltérőt képviselt, és új tartalmakat hozott a helyi irodalmi világba a kultúrpolitika irányelveivel szemben. Érdekes példa erre a korábbi köztársasági elnök, Göncz Árpád szerepe, aki más ellenzéki tevékenységek mellett számos szerzőt fordított le: többek között a katolikus Tolkien A Gyűrűk Ura című művét.

Göncz Árpád

Végül az egyértelműen esztétikai ellenállás is megmutatkozott az államszocializmusban. Ez szocialista realizmus bírálatát jelentette, egy tudatosan másfajta esztétika felvázolását. Ami a szocialista realizmus kritikáját illeti, már említettük Andrei Siniavski cikkét, amely elutasította azt az elképzelést, hogy az irodalom részt vegyen a társadalmi aktivizmusban, és meghatározza, átalakítsa a valóságot. A hivatalos esztétikával való szembenállás másik módja jelenik meg a Szocialista Szürrealizmus Kiáltványában, amely fenntartja a szocialista esztétika változáshoz és társadalmi átalakuláshoz való viszonyát, de összekapcsolja az irracionális, örömteli spontaneitással. A harmadik megközelítést a „brulion” földalatti folyóirat képviselte, amely kritikus volt mind a szocialista rezsimmel, mind az ellenzéki (szub)kultúrával szemben, és a posztmodern megközelítést tette magáévá (a modernizmus humanizmusának széttöredezettségével, szöveges játékokkal, az egyértelmű jelentések visszautasításával, paradoxonokat alkalmazva stb.).

Sok szerző ment szembe a hivatalos esztétikával alkotásaiban. Többek között érdemes megemlíteni Esterházy Péter posztmodern, szövegesen fragmentált regényeit, vagy Petri György felforgató, önreflexív és „antiesztétikus” stílusát (Petri az ellenzék és a szamizdat irodalom fontos és ikonikus alakja az 1970-es és 1980-as években Magyarországon), vagy az „őrült költő” Jiří Fiala előadásait, akinek a független életmódja maga is tiltakozás volt.

Esterházy Péter

A lecke végén három további szöveg mutatja meg, hogyan jelenhetett meg a versekben különböző módokon az ellenállás. Az első egyértelműen ellenzéki vers, a másik kettő nem direkt, hanem áttételes, közvetett módon ellenálló.

Olvasd el a következő három verset a függelékben!

Petri György: Leonyid Brezsnyev emlékére

Hervay Gizella: Lódenkabát Keleteurópa szegén

Utassy József: Tüzem, lobogóm

Utassy József

Hervay Gizella

Petri György

A három szöveg nagyon különböző módon jeleníti meg az ellenállás bizonyos dimenzióit. Próbáld meg ezeket azonosítani, a versek esztétikájával összekötni és értelmezni a műveket (egyedül vagy csoportban, esetleg tanárod vezetésével)!

Némi fogódzót kaphatsz az alábbi sorokban a közös vagy egyéni munkához, de mindenképp érdemes először önállóan dolgoznod/otok, akár interneten utánanézve az ismeretlen kifejezéseknek, tartalmi elemeknek.

Petri versének főszereplője, Leonyid Brezsnyev az egész szocialista blokk számára meghatározó vezető volt: a Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkára. A költő antiesztétikus (szemben a hagyományosan szép és költői kifejezésmóddal) és blaszfémikus (káromló, kegyeletsértő) stílusára jó példa ez a költemény. Természetesen külföldön jelenhetett csak meg. Egyértelműen szembemegy a dicsőítő propagandával, annak mintegy az ellentéte. Már a felütése kegyeletsértő, de kétségtelenül rezonál az akkori negatív, ellenzéki Brezsnyev-képpel. A vers azonban szélesebb történelmi keretbe helyezi a pártfőtitkár halálát, és az ironikusan Osztrák–Magyar Monarchia képével érzékeltetett szovjet uralom végét (annak reményét) jeleníti meg. A koszorúkkal piszmogó, haszonleső temetőőrök képe (Ceauşescu és Jaruzelski) ironikus ellentétben áll a temetés nagy ívű, akkoriban a magyar televízióban is közvetített ünnepélyességével. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom (ahogy akkoriban nevezték az 1917-es oroszországi eseményeket) mint nemi szerv és az utalás a szenilis Brezsnyev (az ikonikus vezető) húgyfoltos sliccére betetőzi a blaszfémiát.

Hervay költeménye tragikus személyes életéhez kapcsolódik, amely Kelet-Európa történetébe ágyazódik. A költőnő Romániában született az erdélyi magyar kisebbség tagjaként. A vers világa pesszimista, és a személyes problémákat a térség szélesebb kontextusához köti. A képek függőséget és sebezhetőséget sugallnak. A rendszer nem említődik közvetlenül, de az egyéni problémák társadalmi-történelmi kontextusban jelennek meg, és a Kelet-Európa egészéről tragikus hangon beszélő vers nyilvánvalóan ellentétes a szocialista ideológia optimista retorikájával.

Utassy versének teljesen eltérő a pozíciója. A fiatal költő legelső kötetében jelent meg (1969), aki önmagát fontos, küldetéssel rendelkező embernek ábrázolja. Az első „megszólalás” nem feszültségek és problémák nélküli, az első versszak rögtön megemlíti a veszélyét, és az utolsó kettőben a történelem akadályozza az egyént. A szöveg mégis megerősíti a költő bizonyos önállóságát, aki az időt kidobja a szemétbe. Az egyén fontossága és a történelemmel szembeni fellépése a hivatalos esztétikával ellentétes elemek. A vers címe utalás lehet a fiatal kommunisták ötvenes évekbeli lelkes szlogenjeire és képeire (tűz és lobogó), s ezeket a kollektivista gondolatokhoz köthető fogalmakat ironikusan a költő (egyéni) alakjához kapcsolja. Érdekes lehet Utassy egy másik, kifejezettebben ellenálló és híresebb, meg is zenésített versével összevetni ezt a szöveget. Ez utóbbi Petőfi mint a szabadság költőjét idézi meg (akinek költészetét a rezsim is felhasználta a céljaira).

Mindhárom szerzőről további információkat találhattok az interneten. Petri György pedig (amint láttuk) szerepel a Registryben is.

Feladatok

• Ha tanultátok vagy olvastátok Orwell 1984 című könyvét, próbáljatok meg elemezni, hogy a propaganda mechanizmusai hogyan alkalmazhatók az általatok talált (vagy a leckében említett) propagandaszövegekre.
• Írj(atok) (egyénileg vagy csoportosan) propagandavers-paródiát.
• Keress magyar szerzőket a Registryben, akikről tanultál vagy akikről hallottál, és nézd meg, milyen összefüggésben említi őket az adatbázis, milyen viszonyban voltak a rezsimmel? Készülj fel írásos vagy szóbeli összefoglalóval a feladatról! (Végezhetitek csoportosan is.)
• Csoportos projekt: keressetek (irodalmi és más) egyesületeket, folyóiratokat, szervezeteket mind a Registryből, mint a saját helyi környezetetekből (természetesen az államszocializmus időszakából). Gyűjtsetek össze bármilyen jellegű szövegeket, amelyeket a szervezetek használtak. vagy a folyóiratok és szervezetek megjelentettek, és készítsetek rövid előadást, amely valamilyen módon rezonál a szövegek kontextusának légkörére az adott időszakban.
• Írj(atok) (egyénileg vagy közösen) ellenállást kifejező verseket vagy rövid novellákat. Válassz(atok) egy témát (lehet aktuális is: egy iskolai, helyi vagy társadalmi probléma, helyzetre, ahol a hatalom megjelenik), amit kritizálni lehet, és készíts olyan művet, amely szembeállást, ellenállást fejez ki valamilyen módon. Olvasd/olvassátok fel az elkészült művet, és beszéljétek meg, hogy mennyiben különbözik azoktól az (államszocializmus idején keletkezett) ellenzéki szövegektől, amelyeket tanulmányoztatok. Próbáljatok meg kortárs példákat találni az ellenzéki vagy (hatalommal, elnyomással szembeni) ellenállást kifejező irodalomra (lehet külföldi példa is), és tegyétek vele ugyanezt: olvassátok fel, és beszéljetek róla. Azonosítsátok a szocialista korszak ellenzéki irodalmának bizonyos sajátosságait, amelyekben különböznek ezektől a mai alkotásoktól vagy épp hasonlítanak hozzájuk.

Függelék

A csillagok csillaga

Sohse hull le a vörös csillag:

Nap, Hold, Vénusz lehullott régen

S ő dölyföl a keleti égen.

Sohse vörös a hulló csillag:

Rózsás, lila, zöld, kék vagy sápadt,

Szeszélye az égi világnak.

Hulló csillag, hullj, hullj rogyásig,

Ezer eséssel, ezer jajjal:

Egy csillagból is jöhet hajnal.

Vörös csillag, ragyogj és trónolj,

Mióta ember néz az égre,

Vörös csillag volt a reménye.

Favágó

(…)

– Ejh, döntsd a tőkét, ne siránkozz,

ne szisszenj minden kis szilánkhoz!

Ha odasujtsz körül a sorshoz,

az úri pusztaság rikoltoz –

a széles fejsze mosolyog.

Egy mondat a zsarnokságról

Hol zsarnokság van,

ott zsarnokság van

nemcsak a puskacsőben,

nemcsak a börtönökben,

nemcsak a vallató szobákban,

nemcsak az éjszakában

kiáltó őr szavában,

ott zsarnokság van

nemcsak a füst-sötéten

lobogó vádbeszédben,

beismerésben,

rabok fal-morse-jében,

nemcsak a bíró hűvös

ítéletében: bűnös!

ott zsarnokság van

nemcsak a katonásan

pattogtatott „vigyázz!”-ban,

„tűz!”-ben, a dobolásban,

s abban, ahogy a hullát

gödörbe húzzák,

nemcsak a titkon

félignyílt ajtón

ijedten

besuttogott hírekben,

a száj elé hulltan

pisszt jelző ujjban,

ott zsarnokság van

nemcsak a rács-szilárdan

fölrakott arcvonásban

s e rácsban már szótlan

vergődő jajsikolyban,

a csöndet

növelő néma könnyek

zuhatagában,

kimeredt szembogárban,

ott zsarnokság van

nemcsak a talpraálltan

harsogott éljenekben,

hurrákban, énekekben,

hol zsarnokság van,

ott zsarnokság van

nemcsak az ernyedetlen

tapsoló tenyerekben,

kürtben, az operában,

épp oly hazug-harsányan

zengő szoborkövekben,

színekben, képteremben,

külön minden keretben,

már az ecsetben;

nemcsak az éjben halkan

sikló gépkocsizajban

s abban,

megállt a kapualjban;

hol zsarnokság van, ott van

jelenvalóan

mindenekben,

ahogy rég istened sem;

ott zsarnokság van

az óvodákban,

az apai tanácsban,

az anya mosolyában,

abban, ahogy a gyermek

idegennek felelget;

nemcsak a szögesdrótban,

nemcsak a könyvsorokban

szögesdrótnál jobban

butító szólamokban;

az ott van

a búcsúcsókban,

ahogy így szól a hitves:

mikor jössz haza, kedves;

az utcán oly szokottan

ismételt hogy-vagy-okban,

a hirtelen puhábban

szorított kézfogásban,

ahogy egyszercsak

szerelmed arca megfagy,

mert ott van

a légyottban,

nemcsak a vallatásban,

ott van a vallomásban,

az édes szó-mámorban,

mint légy a borban,

mert álmaidban

sem vagy magadban,

ott van a nászi ágyban,

előtte már a vágyban,

mert szépnek csak azt véled,

mi egyszer már övé lett;

vele hevertél,

ha azt hitted, szerettél,

tányérban és pohárban,

az ott van az orrban, szájban,

hidegben és homályban,

szabadban és szobádban,

mintha nyitva az ablak,

s bedől a dögszag,

mintha a házban

valahol gázfolyás van,

ha magadban beszélgetsz,

ő, a zsarnokság kérdez,

képzeletedben

se vagy független,

[…]

Ha én rózsa volnék

[…]

Ha én utca volnék, mindig tiszta lennék,

Minden áldott este fényben megfürödnék,

És ha egyszer rajtam lánckerék taposna,

Alattam a föld is sírva beomolna.

Ha én zászló volnék, sohasem lobognék,

Mindenféle szélnek haragosa lennék,

Akkor lennék boldog, ha kifeszítenének,

S nem lennék játéka mindenféle szélnek.

Adam Ważyk: Vers felnőtteknek

[…]

Mi szót emelünk ezen a világon

az agyonhajszolt emberért,

a kulcsért, mely a zárba beleillik,

a szobáért, amelyen épült ablak is,

a falakért, melyeken penész nem virul,

mi szót emelünk a hivatal ellen,

hogy ne fecséreljék drága szent időnket

s hogy békében térhessünk otthonunkba,

s hogy lássuk, mi a szó s miben különbözik a tény.

Mi szót emelünk a világon mindazért,

amit nem kockán nyertünk, s amiért

milliók estek el a csatatéren,

a tündöklő szép igazságért és a gabonáért,

amit a szabadság terem,

a lángoló elméért,

a lángoló elméért

mi szót emelünk minden nap,

ezt mondjuk mink a pártnak.

(Horváth Béla ford.)

Petri György: Leonyid Brezsnyev emlékére

Felfordult a ferdeajkú vén trotty,

az orosz–magyar monarchiának kezd vége lenni.

Jaru és Csau, a két rossz arcú temetőőr,

Kelet-Európa csődtömeggondnokai,

latolgatják, hogy lesz-e borravaló.

Szuszognak, piszmognak a koszorúkkal.

Fülelnek: tán már lövik is az üdvöt.

Mindenesetre: halott.

Nem veszi elő többé

a húgyfoltos sliccből a Nagy Októberit.

(Forrás: https://paraszolvencia.blog.hu/2007/03/02/petri_gyorgy_brezsnyev)

Hervay Gizella: Lódenkabát Keleteurópa szegén

sorba mindnyájan belebújunk

a közös esőben

hull a szemét a szánkból

hajunkból a rozsdás szegek

arcunkról a vakolat

fejünk felett összecserélhető

lódenkabát az égen

összecserélhető sorsok térképei

összecserélhető halálok

összecserélhető hitek rézgombjai

összecserélhető népek belei

összecserélhető szerelmek rúzsfoltjai

összecserélhető kampók kiakasztott

lódenkabátok a szélben…

(Forrás: http://www.babelmatrix.org/works/hu/Hervay_Gizella-1934/L%C3%B3denkab%C3%A1t_Keleteur%C3%B3pa_szeg%C3%A9n)

Utassy József: Tüzem, lobogóm

KÉREM! én eddig hallgattam csak,

mert jól tudom, mi lesz a sorsa

a szeleburdi szilvafákon

kék csillaggá robbant rügyeknek.

Mondják, mikor az ózdi kórház

műtőjében Kiss Margit megszült:

barkát borzolt a szél, s az utcán

kizöldültek a vasporos fák.

Ám alighogy a réz kilincset

lábujjhegyről – így ni! – fölértem:

ifjú házunk szemét kilőtték,

s lekalimpált a kis kakukk is.

Anyám összesöpörte az időt,

én meg kidobtam a szemétre!

(Forrás: https://www.magyarulbabelben.net/works/hu/Utassy_J%C3%B3zsef-1941/T%C3%BCzem%2C_lobog%C3%B3m)