COURAGE

gyűjtemények hálózata

A cselekvés lehetőségei a szocializmusban

Az 1960-as évek elejétől a szocialista államok vezetői általában engedtek a belpolitikai gyeplőn, és a kemény diktatúrát békülékenyebb taktika váltotta fel. A Magyar Szocialista Munkáspárt 1962. november 20-án kezdődő kongresszusán hangzott el a híres mondat Kádár János szájából: „Aki nincs ellenünk, az velünk van.” (A jelszó Rákosi Mátyás „Aki nincs velünk, az ellenünk van” üzenetének megfordítása, ami mindenki számára érthetően jelezte a fordulatot. Ez a „szabály” többé-kevésbé jellemző volt a térség többi országára is – a Szovjetunióban, az NDK-ban vagy Romániában kevésbé –, amely azonban különböző politikai események hatására (lengyel ‘56 és ‘68, csehszlovák ‘68, lengyel szükségállapot stb.) időnként szigorúbbá vált.

A Belene-i kényszermunkatáborban titokban készült fotóAz állampolgárok többnyire megtanultak a rendszer keretei között élni, vagy eleve így szocializálódtak. Elsajátították azokat az életstratégiákat, amelyek révén a korlátokon belül boldogulni lehetett. A közéleti tevékenység helyett inkább a magánszférába vonultak vissza, és megelégedtek a rendszer nyújtotta keretekkel, a fogyasztási lehetőségek bővülésével. Szükségleteik kielégítéséért cserébe lemondtak bizonyos szabadságjogokról, elfogadták a hallgatás reguláját, és legfeljebb csukott ajtók mögött mertek politizálni (vagy egyáltalán nem foglalkoztak a közélettel, összhangban a kor másik szállóigéjével: „A falnak is füle van.”)

Voltak azonban olyan kritikusan gondolkodó emberek, akik nem fogadták el evidenciaként a hatalom igazságait, s ennek mindennapi tevékenységeik során vagy a saját közösségeikben valamilyen módon hangot is adtak. Ez sokszor „csupán” annyit jelentett, hogy a hivatalos ideológiától eltérően, önálló módon éltek és gondolkodtak, vagy vállalták a szocialista erkölcs és világnézet által elítélt politikai, nemzeti, etnikai, vallási vagy szexuális identitásukat. Máskor többre vállalkoztak, és személyes szabadságukat, vagy akár életüket is kockára tették, hogy – például – vallási, kulturális tartalmakat juttassanak Nyugatra, vagy csempésszenek be az országukba. A mindennapi hős tehát gyűjtőfogalom: a lecke a teljesség igénye nélkül hoz néhány példát a mindennapi ellenállásra a szocializmus éveiből.

Kultúrcsempészek

Románia elnöke, Nicolae Ceaușescu (a „Kárpátok géniusza”, ahogy talpnyalói nevezték) az 1970-es évektől stabilizálta egyeduralmát a párt élén, és az államadósság teljes visszafizetését tűzte ki fő gazdaságpolitikai célul. Emiatt az ország hamar a gazdasági összeomlás szélére került, a lakosság élethelyzete tarthatatlanná vált. Míg az 1980-as évek szocialista társadalmainak légkörét az általános enyhülés jellemezte, Románia továbbra is teljes politikai és kulturális izolációban élt: a lakosság fázott és éhezett, a román titkosrendőrség (Securitate) brutalitásáról szörnyű hírek terjengtek. 1985-től a két televíziós csatorna sugárzási időtartama egyre csökkent, és – mindössze két órában – propagandaműsorokat sugároztak.

Ebben a fojtogató politikai klímában 1985-ben illegális csempészhálózat alakult ki, amely az egész országot ellátta sokszorosított videokazettákkal, a lakosság pedig panellakásokba zsúfolódva nézte a népszerű amerikai vígjátékokat, akció- és kalandfilmeket. Sokak számára ez a titkos házimozi jelentette a szabadságot, s már önmagában ellenzéki tettnek számított, hisz a Securitate razziáival mindig számolni kellett. Irina Margareta Nistor pedig, aki mintegy 3000 nyugati filmet fordított le, majd szinkronizált hangalámondással, és 1989-ig senki nem tudta, hogyan néz ki a valóságban, igazi népi hős lett. Otthonában található magángyűjteményében számos, az általa fordított és szinkronizált filmek címét tartalmazó jegyzetfüzetet és körülbelül 40 VHS-kazettát őriz. Nistor jelenleg Románia egyik legkedveltebb filmkritikusa.

Irina Nistor

Csehszlovákiából a tiltott irodalmat (vallási tárgyú könyveket, disszidens tartalmú köteteket) önkéntesek csempészték át Nyugatra kocsival, vagy a hegyeken keresztül gyalogosan. A határőrök gyakran állították meg őket, a rendőrség az iskolából vagy a munkahelyről való kirúgással fenyegetőzött, amennyiben az önkéntesek nem vallják be, kitől kapták a csempészárut. 1983. december 12-én, erős havazásban, három fiatalember vallási tárgyú könyveket, képeket és kazettákat próbált kicsempészni a hegyeken át, a lengyel határőrök azonban elfogták őket. Mivel semmit nem voltak hajlandók elárulni, kihallgatták, megverték, majd hónapokra magánzárkába vetették őket. A fiatalok csak felháborodott nemzetközi visszhang hatására (Ronald Reagan amerikai elnök és II. János Pál pápa is felemelte értük a szavát) nyerték vissza a szabadságukat. A fiatalok történetét a Footprints in the snow című dokumentumfilm dolgozza fel (Slavomír Zrebný, 2015).

A Szovjetunióban a legnagyobb sztálini elnyomás idején tiltott volt a jazz és a rock and roll. Az emberek furfangos módon játszották ki a tilalmat: az 1950-es évek elejétől kedvenc betiltott dalaikat kórházakból beszerzett röntgenképekre másolták, így hoztak létre titkos zenei nyilvántartásokat. A kórházak majdnem ingyen adták a gyúlékony röntgenfelvételeket, a hozzáértők pedig egy speciális rögzítési eljárással varázsoltak belőlük hanglemezeket; ezeket aztán megtartották, vagy illegálisan értékesítették – például egy üveg vodkáért. A rendőrség természetesen megfigyelés alatt tartotta a hálózatot: sok készítőt, értékesítőt tartóztattak le, és sokszor évekre börtönbe zárták őket. A témát a Roentgenizdat (Stephen Coates, Paul Heartfield, 2015) című dokumentumfilm dolgozza fel.

Mozgalmak, brigádok, nemzetiségek

Az 1972-ben indult magyar táncházmozgalom sajátos magyar képződményként a szocialista Magyarország megtűrt szórakozási formájának számított. Megalapozott egy új szubkultúrát, amely a beatzenével, a filmklubokkal és más alternatív szórakozási formákkal együtt a kulturális ellenállás jellegzetes fórumává vált. A mozgalomra (melynek tagja volt például Sebő Ferenc) a hatalom – bár működését részben támogatta is – hamar ráütötte a nacionalista bélyeget: az egyik kiemelt megfigyelési terepnek számított, időnként megismétlődő razziákkal, retorziókkal. A mozgalom tagjai, például Sebestyén Márta énekesnő, sokszor nem kaptak kiutazási engedélyt, a rendezvényeken mindig jelen volt egy-két hálózati személy, és az is előfordult, hogy a zenészeket, táncosokat igyekeztek ügynöknek beszervezni.

Sebő Ferenc és a TáncházmozgalomAz Észt Diák Építőbrigád (ESBB) (ESBB), mely olcsó munkaerőként alkalmazott nyaranta dolgozó észt fiatalembereket, 1966-ban alakult a Szovjetunióban. Bár a szervezet feladatai közé tartozott a hazafiság és a politikai felelősségvállalás ösztönzése, az ESBB hamar a szabad gondolkodás és viselkedés bázisává fejlődött, amely kezdettől próbált autonómiát létrehozni a Komszomollal szemben. A tudatos ellenállástól  a brigád tagjai ódzkodtak, de viszonylag nagy szabadságot vívtak ki maguknak a diktatúrán belül: munkaidőn kívül gyakran szerveztek fellépéseket (dokumentációban is fennmaradt az Eesti Pidu, azaz Észt Párt című előadásuk), vicceket gyártottak a rendszerről, dalokat írtak, felelevenítettek régi, betiltott diáktradíciókat. Ez főként azért volt lehetséges, mert tisztviselőik a saját köreikből származtak, és nem kívülről érkeztek. A szervezet az 1980-as évek első felében volt a legnépszerűbb, majd az évtized második felében gyorsan eltűnt, és 1993-ban szűnt meg végleg.

A homoszexualitás mindig közügynek és élénk vitatémának számított a szélesebb társadalomban, megítélése a szocializmusban sem volt egységes. Lengyelországban ugyan sosem számított büntetőjogi kategóriának, 1985 és 1987 között mégis itt zajlott a Jácint-hadművelet, amelynek során a kommunista titkosrendőrség folyamatos letartóztatások és kihallgatások eredményeképpen egy adatbázist hozott létre homoszexuálisokról és a velük kapcsolatban álló emberekről: a hadművelet végéig körülbelül 11 000 embert vettek nyilvántartásba. A legtöbb államban – Magyarországon, az NDK-ban vagy Csehszlovákiában – a homoszexualitást a hatvanas évtizedben dekriminalizálták (Romániában csak 1996-ban). A legalizálás ellenére a homoszexualitás erkölcsileg továbbra is elfogadhatatlan devianciának számított, az állambiztonság sok országban rendszeresen figyelte a meleg férfiak és nők által látogatott helyeket, Magyarországon például erre a célra külön ügyosztályt tartottak fenn. A melegek kettős életre, állandó bujkálásra, önmaguk megtagadására kényszerültek, az is vakmerő tettnek számított, ha nyíltan besétáltak egy meleg szórakozóhelyre. Ilyenek a tiltás ellenére mégis újra és újra létrejöttek, bár mindig az illegalitás határán mozogtak. Fontos dokumentumfilm a témában a Meleg férfiak, hideg diktatúrák (2015) című dokumentumfilm Takács Mária rendezésében. Az első nyíltan meleg aktivista Romsauer Alajos volt, ő indította el a Homérosz Egyesületet.

Az ESBB egyik alkotása

A török kisebbség helyzete és megítélése Bulgáriában a kommunista társadalmi berendezkedéssel megváltozott. Az 1950-es évek közepéig az állam biztosította ugyan az anyanyelvű oktatáshoz való jogot, indított török nyelvű újságokat, és pozitív diszkriminációval segítette a török kisebbség egyetemi felvételijét, de később az ideológia eszközei jóval drasztikusabbá váltak. A vezetés minden nemzeti jellegű mozgalmat igyekezett visszaszorítani, egyúttal komplex támadást indított az egyházak ellen. Több áttelepítés, kivándorlási hullám és nyelvhasználati korlátozás után 1984 és 1985 között nyílt kampány kezdődött a bulgáriai török etnikum ellen. Az erőszakos asszimilációs politika során a muszlim közösség vallásgyakorlását, ruházatát betiltották, megszüntették a sajtót, betiltották a könyveket, tilos volt nyilvános helyen az anyanyelv használata, a török lakosságot pedig akár erőszakkal is bolgár név felvételére kényszerítették. Ezek az intézkedések tömeges tiltakozásokhoz és összecsapásokhoz vezettek az államhatalom és a bulgáriai törökök között. A gépészmérnökként dolgozó Süleyman Kazımov Saadettinov ellenállt az erőszakos névváltoztatási kampánynak, ezért letartóztatták, és 1985-ben a belenei kényszermunkatáborba zárták. Egy év után bocsátották próbaidőre, 1989-ben pedig sok sorstársához hasonlóan deportálták az országból. Süleymanról titokban készült egy fénykép is: valószínűleg ez az egyetlen fotográfia a belenei tábor 1985–1986-os időszakából.

Feladatok:

Keress rá a Courage-ban Gheorghe Muruziuc nevére! Készíts kiselőadást a történetéről, vagy írd meg a blogját azokról a napokról, amikor felmászott a gyár tetejére!

Letter from Ion Dumitru. Képzeld el a levelet író ember személyiségét, és írd meg a portréját, életrajzát, sorsát! Készíthetsz ppt-t képekkel, képzeletbeli interjút a levél szerzőjével, felvételeket kamerával, telefonnal a mindennapjairól, családfát stb.

Nézd meg a Chuck Norris vs. Communism című filmet! Milyen filmműfajokat néztek az emberek elsősorban, milyennek mutatták a hollywoodi alkotások Amerikát, a Nyugatot?

Röntgenkép mutatása. Mi jut eszünkbe róla? Mire lehet vajon felhasználni? Újabb kép egy lemezről, amin csontok láthatóak. Átvezetés a Roentgenizdat c. filmre.

Nézd meg a Roentgenizdat című filmet! Mit árul el a sztálinizmus mindennapjairól?

A Meleg férfiak, hideg diktatúrák és az Eltitkolt évek részletének megnézése. Változott a helyzet? Milyennek látja a szabadság kérdését egy Kádár-korban szocializálódott férfi, és egy mai fiatal meleg?

Írj egy fogalmazást, ami így kezdődik: Mi lenne, ha bujkálnom kéne a társadalom elől, mert…

Milyen nemzeti és nemzetközi melegszervezeteket, melegjogi mozgalmakat ismerünk? Keresd a COURAGE-ban!

Keresd meg Süleyman titokban készült fotóját a COURAGE-ban!

Igaz vagy hamis? Keresd a COURAGE-ban! Ha hamis, írd mellé a helyes megoldást!

A Le Cabaret Travesti a Szovjetunióban működött.

Magyarországon az első hivatalos meleg szervezet az 1987-ben bejegyzett Homeros-Lambda volt (alapítók Dr. Romsauer Lajos és Ambrus Péter).

Embiya Cavus porcelánművészt Süleymanhoz hasonlóan deportálták a belene-i kényszermunkatáborba.