COURAGE

gyűjtemények hálózata

A cenzúra természete

A II. világháború után a Kelet-Közép-Európában hatalomra került totalitárius rezsimek fenntartásának létfontosságú eszköze a cenzúra. Célja, hogy korlátozza a tájékoztatást, és megszűrje a társadalom számára hozzáférhető információkat. A keleti blokk országaiban a mechanizmus alapvetően egyformán működött: a kommunista párt közvetlen felügyelete alatt egy testület látta el a cenzori feladatokat, de magát a cenzúra szót ezek elnevezésében is kerülték. A cenzúra konkrét gyakorlata és foka idővel és országonként eltérő módon változott, a politikai változások nyomán enyhült vagy átmenetileg megerősödött. Természete és céljai azonban állandóságot mutatnak.

Az ellenőrzés a művészet minden területére, így a filmgyártásra is kiterjedt. A filmgyárakat államosították, a kultúrpolitika az alkotókat felügyelet alatt tartotta. A idő előrehaladtával a nyílt, erőszakos elnyomás a legtöbb országban nem volt gyakori, de sok kritikus magatartású vagy ellenzéki értelmiségit és művészt elszigeteltek, árulónak bélyegeztek. A művészek a cenzúra kijátszása érdekében megtanulták, hogyan rejtsék el mondanivalójukat: filmjeikben a rendszerbírálat nem közvetlenül jelent meg, hanem áthallásos módon. Sokszor olyan történelmi eseményeket mutattak be, amelyek valamiféle párhuzamot teremtettek a jelennel: ezt a cenzorok nehezebben kifogásolhatták, de a figyelmes befogadó értette az utalásokat, s így a filmek a kódolt beszéd révén óvatosan bírálhatták a rendszert. Például Jancsó Miklós 1965-ös Szegénylegények (The Round-Up) című filmje az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc után játszódik, de a diktatúra manipulációs természetének bemutatásával, a kihallgatások, megfélemlítések, besúgások ábrázolásával egyértelmű lett az áthallás az 1956-os magyar forradalomra és a Kádár-korszak berendezkedésére. Mind a Bach-, mind a Kádár-rendszer ún. „puha diktatúra”, amely rafinált és bosszúvezérelt hatalomtechnikai trükköket használ, legfőbb támasza pedig a katonaság és a besúgórendszer.

A kelet-európai filmek rangos nemzetközi fesztiválokon gyakran nyertek el díjakat. Cannes-ban Arany Pálmával tüntették ki például Andrzej Wajdát (A vasember – Człowiek z żelaza – Man of Iron, 1981), akinek filmje a lengyel Szolidaritás mozgalom megszületéséről szól. A cannes-i zsűri különdíját nyerte el a középkorban játszódó ördögűző-történet, a Mater Johanna (Matka Joanna od aniolow – Mother Joan of the Angels – Jerzy Kawalerowicz, 1961). Rendezői díjat kapott Cannes-ban Kósa Ferenc is (Tízezer nap – Ten Thousand Days, 1967): filmje harminc éven keresztül követi két férfi, a magyar falu és a parasztság sorsát. Oscar-díjjal jutalmazták a cseh Jiří Menzel 1966-os Szigorúan ellenőrzött vonatok (Ostře sledované vlaky – Closely Watched Trains) című filmjét, amely a vasutas kisemberek groteszk története a II. világháborúban. Oscarra jelölték a lengyel Roman Polańskit is: 1962-es Kés a vízben (Nóz w wodzie – Knife in the Water) című filmje felkavaró, háromszereplős thriller, amely a világtól teljesen elzárt közegben, egy vitorlás hajón játszódik. A cseh Miloš Formant a Tűz van, babám! (Hoří, má panenko – The Firemen’s Ball) című filmért jelölték Oscar-díjra 1968-ban: a mű egy tragikomikus összeomlásba forduló vidéki tűzoltóbál története. Szabó Istvánt többször is felterjesztették a díjra, míg 1981-ben végül a Mephistóval nyerte el. A film a művész és a hatalom viszonyát vizsgálja az 1930-as évek Németországában.

Az ellenzékiségnek és a kritikának azonban megvoltak a határai. A hatalom a szocializmus legitimitását nem engedte megkérdőjelezni, és sokáig a sztálinizmus bűneinek mozgóképes megjelenítését sem tűrte. Nem volt tanácsos kritikával illetni a Szovjetuniót, illetve méltatni az 56-os, 68-as forradalmakat és kárhoztatni az intervenciókat. A szocialista cenzúra gyakran viselkedett kíméletlenül az erotika, a devianciák, vagy annak tartott viselkedésmódok – például a homoszexualitás – ábrázolásával szemben.

A filmcenzúra a Szovjetunióban, Romániában vagy Bulgáriában szigorúbban működött, mint például Magyarországon vagy Jugoszláviában, és erősebb kontrollt gyakorolt a művészek felett. Jugoszláviában, Csehszlovákiában vagy Magyarországon az 1960-as évektől kezdve valamivel nagyobb mozgástér nyílt, ami időnként, főleg rendkívüli politikai fejlemények hatására – prágai tavasz, lengyel ’68 – újra megszigorodott.

Szovjetunió

A filmet Vlagyimir Iljics Lenin (1870–1924) a szocializmus legfontosabb (értsd: propagandacélokra jól használható) művészeti formájának nevezte. A filmgyártás állami felügyelete a Szovjetunióban egészen az 1980-as évek végéig szigorúan működött. Csak azon a filmes nyelven lehetett szólni a világról, amelyet a cenzúra előzetesen vagy utólagosan jóváhagyott, de már maguk az alkotók is öncenzúrával fogalmaztak. A tabuk feszegetése súlyos következményekkel járt, az illetőt akár száműzhették vagy börtönbe is zárhatták.

Az egyik legnagyobb szovjet filmrendező, Szergej Eizenstein, aki elkötelezett híve volt a kommunizmusnak, többször kényszerült nyilvános önkritikára. Andrej Tarkovszkijt is gyakran érték atrocitások, forgatókönyveit a hatvanas–hetvenes években sorra visszautasították, a forgatásokat akadályozták, elkészült filmjeibe belekötöttek. A rendező végül 1984-ben el is hagyta a Szovjetuniót.

A szovjet újhullám képviselőjének, a Gulágot is megjárt Mihail Kaliknak Elmentem a nap után (Chelovek idet za solntsem – Man Follows the Sun, 1961) című filmjében szerepelt egy rövid erotikus jelenet, amely kiváltotta a Szovjetunió akkori politikai vezetője, Hruscsov pártfőtitkár rosszallását. Ennek nemcsak a konkrét mű esett áldozatul, de a rendező következő két filmjét is azonnal kivonták a forgalomból.

A „szovjet” amatőrfilm többet engedhetett meg magának a hivatalos keretek közt készült filmeknél, és kevésbé vette figyelembe az előírt követelményeket és ideológiát. Egyik legjelentősebb képviselője a litván Arturas Barysas-Baras (1954-2005) rockénekes és filmkészítő volt. Barysas-Baras extravagáns módon öltözött és provokatív módon viselkedett, nagyrészt mégis sikerült elkerülnie a rendszer üldözését, mivel súlyosan rövidlátó volt, édesapja pedig a Litván Miniszterelnöki Hivatal alkalmazásában állt. 1979-es Jos Meilé (Her Love) című filmje miatt így is meggyűlt a baja a cenzúrával: elzárták a fesztiválszereplésektől, a filmet pedig egy évre betiltották.

Vidmantas Gaigalas, a Litván Amatőr Filmkészítők Szövetségének elnöke megemlít egy másik filmkészítőt, Norvaišast is, akinek egyik filmjében feltűnik a szovjet rezsim által tiltott litván címer, a vytis, és ez a súlyos tabusértés büntetést vont maga után.

Jugoszlávia

Jugoszláviában nem létezett cenzúratörvény, helyette a cenzúra sokfajta, összetett formája működött. Gyakori volt például az öncenzúra (a művészek a cenzúra szabályait eleve betartva alkotnak), de a hatalom azért nem vetette el teljesen a nyílt megtorlást sem.

Branko Marjanović 1952-es politikai szatírája, a Ciguli Miguli a szovjet típusú bürokrácia természetét kritizálta, emiatt 25 évre betiltották. Dušan Makavejevnek, a jugoszláv feketehullám egyik alapítójának 1971-es W. R., avagy az organizmus misztériuma (W.R.: Misterije Organizma – W. R.: Mysteries of The Organism) című filmje pedig 15 évre került dobozba, mert ironikusan mutatta be a kommunista rendszer merevségét. A feketehullám másik legismertebb műve a szerb Lazar Stojanović 1971-es Plasztik Jézus (Plastični Isus – Plastic Jesus) című filmje. A cenzorok szerint a rendező nemcsak politikai és szexuális tabukat, valamint Tito államfő személyét sértette meg, hanem az egész szocialista rendszer ellen indított támadást filmjével. Nemcsak a Plasztik Jézust tiltották be, de példát is statuáltak: Stojanovićot bíróság elé állították, és három év börtönbüntetésre ítélték.

Želimir Žilnik szerb rendező szintén a jugoszláv feketehullám tagja volt. 1969-ben Berlinben elnyerte az Arany Medvét Korai művek (Rani radovi – Early Works, 1969) című filmjéért, amely a csehszlovákiai 1968-as szovjet invázió következményeit ábrázolta. Žilnik a hetvenes évek közepén a cenzúra elől Németországba emigrált, és csak az évtized végén tért vissza Jugoszláviába.

Bulgária

A bolgár filmművészet alapvetően megmaradt a szovjet minták szabta mozgástérben, az 1956-os magyar forradalom után pedig tovább erősödött a kulturális elnyomás. Ellentmondásos alakja az első bolgár női rendező, Binka Dimitrova Zhelyazkova. Zhelyazkova meggyőződéses kommunistának számított, és számos hivatalos díjat nyert, annak ellenére, hogy filmjei a kommunista eszme és a szocialista állam közti ellentmondásokat, a korrupciót, a hatalommal való visszaéléseket tárták fel. Első filmjét, melyet férjével, Hristo Ganev íróval készített (Life Flows Quietly by…/Partisans, 1957), betiltották, tilos volt írni vagy akár csak beszélni róla. A film betiltásának egyik oka az volt, hogy a kommunistákat hús-vér, esendő emberként ábrázolta, nem pedig személyiség nélküli hősökként. Következő közös filmjük, a Fiatalok voltunk (A bjahme mladi – We Were Young, 1961) szintén kritikus alaphangot ütött meg, de miután rangos külföldi díjakat nyert, hazájában is kitüntették. Igaz, ezek után a rendező további filmterveit a pártvezetőség sorra elutasította. Az 1967-ben forgatott Lekötözött léggömböt (Privarzanijat balon –The Tied Up Balloon) végül a bemutatás után tiltották be, és Zhelyazkova öt évig nem készíthetett filmet. A rendezőnőről 2002-ben készült egy dokumentumfilm Binka: Da raszkazses prikazka za malcsanieto (Binka: To tell a Story About Silence) címmel.

NDK

Bár az 1949-ben elfogadott és 1968-ban bővített keletnémet alkotmány elvileg biztosította a vélemény- és sajtószabadságot, egy megszorító kijelentés – a jogok csak az alkotmánnyal összhangban gyakorolhatók – lehetővé tette a pártnak, hogy a neki nem tetsző filmeket a közízlésre vagy a nemzetbiztonságra hivatkozva korlátozza. A propagandafilmeket is jegyző Kurt Maetzig rendezésében készült A nyúl én vagyok (Das Kaninchen bin ich –The Rabbit Is Me, 1965) című film: egy államellenes izgatásért elítélt fiatalember története az NSZEP XI. kongresszusa döntésének értelmében 11 más, károsnak ítélt filmmel együtt került dobozba.

A feketelistára került művek közé tartozik a Spur der Steine (Trace of Stones, Frank Beyer, 1966), mely a  bemutató után mindössze néhány napig volt látható, és betiltották a Denk bloß nicht, ich heule (Just Don’t Think I’ll Cry, Frank Vogel, 1965) című filmet is, mert a hatalom kifogásolta a kritikusan gondolkodó fiatalok elnyomottként való ábrázolását a keletnémet iskolarendszerben.

Csehszlovákia

Csehszlovákia „emberarcú szocializmusról” álmodott és Magyarországhoz hasonlóan igyekezett a külföld számára vonzó kirakatot mutatni a fesztiváldíjas filmekből, amíg az 1968-as szovjet megszállás véget nem vetett az aranykornak. Drahomira Vihanová Szétlőtt vasárnap (Zabitá nedĕle – A Wasted Sunday, 1969) című filmjét nem forgalmazták és külföldre sem engedték, Elo Havetta szlovák rendező két filmjének betiltása után alkohol- és gyógyszerfüggő lett, majd véget vetett életének, Ewald Schorm, Ivan Passer, Jan Nĕmec nem rendezhetett, Jiří Menzel Pacsirták cérnaszálon (Skřivánci na niti – Larks on a String, 1969) és utóbb az Egyesült Államokba emigrált Miloš Forman Tűz van, babám! (1967) című filmjei pedig utólag kerültek vissza a dobozba. Menzel 1969-es filmjét 21 évvel később, 1990-ben Arany Medvével tüntették ki a Berlini Filmfesztiválon.

A cseh amatőr film a jugoszlávhoz hasonlóan merészebb és provokatívabb volt a hivatalos filmművészetnél. Ismert amatőr rendezőként dolgozott Rudolf Mihle, aki többnyire dokumentumfilmeket és híradókat készített. Nem volt alkotói tiltólistán, több műve mégis a cenzoroknak esett áldozatul: a Without Name (1964), a Mini-History 1918–1968 (1968) és a First Hours of Occupation (1968) mind a betiltott filmek listáját gyarapította.

Lengyelország

Lengyelországban nem államosították a filmgyárakat, az alkotók gyakran maguk keresték az intézményi támogatásokat, hogy filmjeiket el tudják készíteni. Néhány liberálisabb és kísérletezőbb év után, a hatvanas évek második felében elmérgesedett a helyzet. 1968-ban a párton belül megsokszorozódtak a politikai konfliktusok, a nyílt antiszemitizmus beépült a hivatalos programba, sokan sokféleképpen gondolkodtak a filmezés lehetőségeiről, és a tisztogatás a film világát sem kerülte el. Több rendező feketelistára került, vagy nyilvános önkritikát kellett gyakorolnia, különben hazaárulónak minősítették. A hatalom átszervezte a filmes szaklapokat, a főiskolákat, a stúdiókat, és megbízható kádereket telepített a régiek helyébe. Az események baljós előjele volt Jerzy Skolimowski Fel a kezekkel! (Ręce do góry – Hands up!) című 1967-ben készült filmjének betiltása. Skolimowski munkája a sztálini múlt ábrázolása miatt vált nemkívánatossá rendezőjével együtt, őt ugyanis kiutasították az országból. Andrzej Wajda 1981-es A vasember (Człowiek z żelaza – Man of Iron) című filmjét a cannes-i fődíj ellenére az összes szocialista országban betiltották.

Magyarország

Az 1956-os forradalom utáni konszolidáció egyik kulcsfigurája Aczél György, aki az 1980-as évek elejéig a magyar kultúrpolitika szinte egyszemélyes irányítója volt. Az általa megalkotott „tiltás, tűrés, támogatás” hármas irányelve, a 3T az 1960-as évektől határozta meg az alkotók besorolását. Számos kritikusabb hangú filmet „tűrt meg”, és engedett külföldi fesztiválokra, de a betiltás intézménye sem állt tőle távol.

Sára Sándor Feldobott kő (The Upthrown Stone, 1968) című filmje az ötvenes években játszódik. A hatalom azonnal betiltotta, többek között a cigányság helyzetét és a velük való bánásmódot kendőzetlenül láttató képsorai miatt (ugyanakkor Cigányok [Gypsies, 1962] című rövidfilmjének bemutatását először elutasították ugyan, de miután az oberhauseni fesztiválon 1968-ban díjat nyert, mégis zöld utat kapott).

Sára Sándor Feldobott kő (The Upthrown Stone, 1968) című filmje az ötvenes években játszódik. A hatalom azonnal betiltotta, többek között a cigányság helyzetét és a velük való bánásmódot kendőzetlenül láttató képsorai miatt (ugyanakkor Cigányok [Gypsies, 1962] című rövidfilmjének bemutatását először elutasították ugyan, de miután az oberhauseni fesztiválon 1968-ban díjat nyert, mégis zöld utat kapott).

Ugyanerre a sorsra jutott Magyar Dezső – szintén a BBS-ben készült – Agitátorok (Agitators, 1969) című, a forradalmi gyakorlatot a terror pszichológiájának fényében bemutató alkotása.

A tanú (The Witness) című, a Rákosi-korszakot szatirikusan ábrázoló Bacsó Péter-film (1969) tíz évig volt dobozban, és először 1979-ben vetíthették nyilvánosan a Közgáz Klubban három alkalommal, zsúfolásig telt nézőtér előtt.

Románia

A román szocialista filmet alig tartják számon, mivel a külföldi hatások és a belső újítások nagyrészt elkerülték. A szigorú cenzúra nem tűrte meg és csírájában fojtotta el az allegorikus rendszerkritikát is, akár évtizedekre archívumokba száműzve az értékesebb filmeket. Ritka kivételnek számít Dan Pita Homokos fal (Faleze de nisip – Sand Cliffs, 1983) és Lucian Pintilie A helyszíni szemle (Reconstituirea – The Reenactmen, 1968) című filmje, amelyek burkolt célozgatás helyett megalkuvás nélkül ábrázolták a rezsim brutalitását, és az elkészülés után azonnal tiltólistára kerültek.

Az állami cenzúra a nyolcvanas évektől (Romániát kivéve) fokozatosan veszített jelentőségéből, és 1990 után, a szocialista állampártok eltűnésével, megszűnt.

Feladatok a Registryben:

– Keress további filmeket és rendezőket a COURAGE registryben, akik a rendszernek „kellemetlen” témákat feszegettek a filmjeikben, vagy akár a televízió világában! (Magyar pl. Schiffer Pál, Almási Tamás, Bokor Péter, Hanák Gábor.)

– Gyűjts össze minél több információt a Courage registryből a Plasztik Jézus (Plastic Jesus) című filmről és a film készítőiről, és tarts róla kiselőadást!

– Nézz utána a BBS-nek! Keress kapcsolatot a Courage registryben Sára Sándor és a többi BBS-es filmrendező között! Ha van lehetőséged, keresd fel a BBS kutatóarchívumát! Informálódj a BBS anyagáról, és készíts róla beszámolót!

– Igaz vagy hamis? Nézz utána a Courage registryben! Ha az információ hamis, írd mellé a jó megoldást!

1. a) Kemény István szociológus a magyarországi cigányság helyzetével foglalkozott, és miután egy előadásában kifejtette, hogy itthon is léteznek szegény társadalmi csoportok, hazai tudományos munkáját a hatalom teljesen ellehetetlenítette.
2. b) Bódy Gábor Amerikai anzix (1976) című diplomafilmjének anyagát az általa kidolgozott eljárással, az ún. „fényvágással” tette archaikus hatásúvá.
3. c) Tytus Filipowicznak hívták azt a lengyel fotóst, aki az 1981-es cannes-i filmfesztiválon rávette Jack Nicholsont, hogy viselje a lengyel Szolidaritás mozgalom jelvényét.
4. d) Viacheslav Chornovil ukrán újságíró 1965-ben többedmagával nyilvánosan felszólalt a letartóztatások ellen, és a tiltakozás helyszínéül Szergej Paradzsanov Elfelejtett ősök árnyai című filmjének vetítését választotta.
5. e) Đuro Smicberger az Észt Szovjet Szocialista Köztársaságban a nyilvános vetítés ellenőrzéséért és jóváhagyásáért felelős bizottság elnöke volt.

– Keresd meg a COURAGE registryben Jávor István werkfotóit a Cséplő Gyuri című filmről! Állítsd a képeket neked tetsző sorrendbe, és találj ki egy történetet a képek „egymásutánjából”!

További feladatok

– Készíts kiselőadást, milyen filmművészeti hatások, filmkészítési módok befolyásolták elsősorban az 1960-as évek magyar és csehszlovák filmművészetét!

– Hasonlítsd össze az alábbi filmrészleteket! Milyen hangvételben, milyen elemeket hangsúlyozva kritizálják a rendszert?

(pl. A tanú, Fel-feldobott kő, Tűz van, babám!, Szegénylegények, WR)

– Nézzétek meg az alábbi filmrészleteket! Milyennek ábrázolják a fiatalságot?

(pl. Megáll az idő, Fekete Péter, Szerencsés Dániel, Egy szöszi szerelme, Hamu és gyémánt)

Névtár:

Aczél György (1917–1991), Magyarország, kultúrpolitikus

Bacsó Péter (1928–2009), Magyarország, filmrendező

Barysas-Baras, Artūras (1954–2005), Litvánia, filmkészítő, rockénekes

Beyer, Frank (1932–2006), Németország, filmrendező

Forman, Miloš (1932–2018), Csehország, filmrendező

Ganev, Hristo Kostadinov (1924–), Bulgária, író

Havetta, Elo (1938–1975), Szlovákia, filmrendező

Hruscsov, Szergejevics Nyikita (1894–1971), Oroszország, politikus

Gaigalas, Vidmantas (1957–), Litvánia, Litván Amatőr Filmkészítők Szövetségének elnöke

Jancsó Miklós (1921–2014), Magyarország, filmrendező

Kalik, Mihail (1927–2017), Oroszország, filmrendező

Kawalerovicz, Jerzy (1922–2007), Lengyelország, filmrendező

Kósa Ferenc (1937–), Magyarország, filmrendező

Lenin, Vlagyimir Iljics (1870–1924), Oroszország, politikus, forradalmár

Magyar Dezső (1938–), Magyarország, filmrendező

Maetzik, Kurt (1911–2012), Németország, filmrendező

Makavejev, Dušan (1932–), Szerbia, filmrendező

Menzel, Jiří (1938–), Csehország, filmrendező

Mihle, Rudolf (1937–2008), Csehország, filmrendező

Nĕmec, Jan (1936–2016), Csehország, filmrendező

Passer, Ivan (1933–), Csehország, filmrendező

Pintilie, Lucian (1933–), Románia, filmrendező

Polański, Roman (1933–), Lengyelország, filmrendező

Sára Sándor (1933–), Magyarország, filmrendező, operatőr

Schorm, Evald (1931–1988), Csehország, filmrendező

Skolimowski, Jerzy (1938–), Lengyelország, filmrendező

Stojanović, Lazar (1944–2017), Szerbia, filmrendező

Szabó István (1938–), Magyarország, filmrendező

Tito, Josip Broz (1892–1980), Jugoszlávia, politikai vezető

Vihanová, Drahomíra (1930–2017), Csehország, filmrendező

Vogel, Frank (1929–1999), Németország, filmrendező

Wajda, Andrzej (1926–2016), Lengyelország, filmrendező

Zhelyakova, Binka Dimitrova (1923–2011), Bulgária, filmrendező

Žilnik, Želimir (1942–), Szerbia, filmrendező