A Külföldi Magyar Cserkészszövetség központi szerveinek iratanyaga, 1946-1996 a magyar emigráns cserkészmozgalom jelentős történeti forrásértékű dokumentációja, amely Szegeden, az MNL Csongrád Megyei Levéltárban szabadon kutatható.
Iratainak gyűjtője és jelentős részük keletkeztetője Bodnár Gábor, a KMCsSz ügyvezetője volt, aki a terjedelmes gyűjteményt sokáig Garfield-ban (New Jersey, USA), családi háza alagsorában őrízte. Bodnár közel fél évszázadon át volt a magyar emigráns cserkészet fő szervezője és irányítója világszerte, maga is lelkes patrióta, a nyugati magyar diaszpóra fáradhatatlan aktivistája. Mivel a kommunista Magyarországon a cserkészmozgalom több 1948-tól 1989-ig be volt tiltva, Bodnár és társai a politikai és kulturális ellenállás formájának s egyben lelkiismereti kötelességüknek tartották, hogy a magyar cserkészmozgalom örökségét a jövőnek átmentsék: anyanyelvi oktatással, hazafias neveléssel, a magyar népi kultúra s az anyaország „valódi” történelmének megismertetésével a felnövő nemzedékek és körében. 1989 után a KMCsSz jelentős szerepet vállalt abban is, hogy a cserkészmozgalom újraindítását anyagilag, erkölcsileg és intenzív szervezőmunkával támogassa, nem csak Magyarországon, hanem a határon túli magyar kisebbségek körében az egész Kárpát-medencében.
A gyűjtemény előtörténetének fontos momentuma az anyaország és a magyar emigráció viszonyának rendeződése, amely a rendszerváltás évadján ez utóbbi nyilvános kulturális és politikai rehabilitációjához – majd egy szerencsés találkozás nyomán az emigráns cserkészmozgalom gyűjteményének hazakerüléséhez vezetett.
1988 tavaszán Marosvári Attila fiatal muzeológusként nagy feltűnést keltő kiállítást rendezett a szegedi Móra Ferenc Múzeumban az ekkor már négy évtizede betiltott magyar cserkészmozgalom történetéről. A népszerű tárlathoz kapcsolódóan – melyet fél év alatt több mint 60 ezren láttak! – a kurátor 1988 végén egy történeti konferenciát is rendezett, melyre Nagy Lászlót, a Cserkész Világszövetség (WOSM) magyar származású főtitkárát és Bodnár Gábort, a Külföldi Magyar Cserkészszövetség (KMCsSz) ügyvezető elnökét is meghívta, akiket több emigráns cserkészvezető is elkísért.
Közülük Marosvári kiváltképp jó kapcsolatba került az 1945 óta először haza látogató Bodnárral, aki csaknem egy fél évszázadon át volt a KMCsSz fáradhatatlan ügyvezető elnöke, s aki a fiatal történészt utóbb többször is meghívta garfieldi (New Jersey, USA) otthonába, hogy ott az emigráns magyar cserkészmozgalom korai dokumentumait és központi szerveinek irattárát kutassa. E bizalmi kapcsolat eredményeként Bodnár – a KMCsSz Intéző Bizottsága jóváhagyásával és Marosvári aktív közreműködésével – végül a halála előtt pár évvel úgy döntött, hogy a KMCsSz központi szerveinek teljes dokumentációját adományként hazaküldi Szegedre, a Csongrád Megyei Levéltárba. A 139 doboznyi iratgyűjtemény jegyzékelését és Magyarországra szállítását 1995-2001 között Marosvári Attila vállalta. Ugyanő később több forráskiadványt és önálló monográfiát is publikált az 1945 utáni magyar emigráns cserkészmozgalom nehéz kezdeteiről.
Az 1910-ben indult magyar cserkészmozgalom története sajátos módon viseli magán a 20. századi magyar és egyetemes történelem nagy korszakváltásait: a válságok, kollektív traumák és megújulási kísérletek sorát. Az eredetileg a búr háború egy brit tábornoka, Lord Baden-Powell által indított konzervatív ifjúsági mozgalom az „Isten, haza és az embertárs” iránti önzetlen szolgálatra toborzott fiatal önkénteseket szigorúan hierarchikus, paramilitáris minta szerint, bár az erőszakot elvetve és tömegmozgalom helyett inkább meritokratikus alapon a kisközösségek öntevékenységére helyezvén a hangsúlyt, a természetjárás, a sport, a kézművesség számos ágának művelésével, a nemzeti kultúra és a keresztény tradíciók ápolásával. Ez a voltaképpen „kitalált” konzervatív hagyomány az elmúlt bő egy évszázad során meglepően életképesnek bizonyult, és mára mintegy 38 milliós tagságával a világ legnagyobb ifjúsági szervezetévé vált 5 kontinens közel 200 országában.
A magyar cserkészmozgalom az elsők közt vette át a Baden-Powell-i mintát, s alig két évvel a brit tábornok könyvének megjelenése után lelkes tanárok, katonatisztek és papok – köztük Sík Sándor, a magyar cserkészinduló szerzője – vezetésével megalakultak az első hazai cserkészcsapatok. Az 1914-re már jó 3000 fős magyar cserkészetet a háborús évek ugyan a felényire apasztották; mivel sok cserkész futárszolgálat, sebesültmentés közben vagy épp hadifogságban lelte a végét, ámde a mozgalom az 1920-as évektől új erőre kapott Teleki Pál miniszterelnök, főcserkész védnöksége alatt. A trianoni trauma – az ország területének 2/3-os, lakosságának felényi vesztesége – mély nyomot hagyott a hazai cserkészmozgalmon is, egyfajta sajátos kultúrnacionalizmus jegyében azt egyszerre téve fogékonnyá a magyar népi kultúra – s benne az elszakított magyar kisebbségek folklórja – és a 19. századi romantikus nemzeti önmítosz iránt; mindkettő máig erősen tovább él a nyugati magyar cserkészet mozgalmi hagyományában. Ugyanakkor a háború utáni elszigeteltség feloldásának jelentős sikere volt, hogy az 1933-as cserkész világtalálkozót (jamboree-t) Gödöllőn rendezhette meg a Magyar Cserkészszövetség. A fasizmus és a magyar szélsőjobboldali mozgalmak előretörése, majd a második világháború egy sor újabb kihívást tartogatott a magyar cserkészet számára. Teleki intenciói szerint 1940-től belső reformokkal próbálták erősíteni a cserkészet civil, önkéntes és politikától mentes jellegét a kötelező és kimondottan militáns levente-mozgalommal szemben. A miniszterelnök 1941 tavaszi öngyilkossága azonban súlyos válságba sodorta a cserkészmozgalmat, melyen főcserkészként Teleki utóda, kisbarnaki Farkas Ferenc honvéd vezérezredes a belső átszervezések ellenére sem tudott úrrá lenni. A régi cserkészvezetők egy része a háború végén nyugatra menekült, a maradók közül többeket alaptalan vádakkal letartóztattak, a Magyar Cserkészszövetséget pedig 1946-ban betiltották. A helyén létrejött Magyar Cserkészfiúk Szövetsége új, a megváltozott helyzethez alkalmazkodó vezetői ugyan nem zárkóztak el a magyar cserkészet, úgymond, „demokratizálásától”, ám a rivális kommunista ifjúsági szervezetekkel szemben erejükből csupán pár éves reménytelen utóvédharcra futotta, mígnem 1948-ban a szövetség kommunistákkal kollaboráló vezetői kimondták a beolvadást a Magyar Úttörők Szövetségébe. Felszámolását követően a cserkészet Magyarországon a kommunista diktatúra négy évtizede alatt mindvégig tiltott és üldözött szerveződés maradt.
Az 1945-1948, majd 1956 utáni magyar emigráció kétségbevonhatatlan érdeme, hogy nem kevés küzdelem és áldozat árán fenntartotta a magyar cserkészmozgalom folytonosságát, azt négy földrész tizenhat országában világméretű szövetséggé kiterjesztve és sikerrel megújítva a hidegháború egész korszakán át 1946-tól 1989-ig. Az első magyar emigráns cserkészcsapatok mostoha viszonyok között még 1946-ban ausztriai és bajorországi menekülttáborokban alakultak. A csapatkezdemények összefogásában fontos szerepe volt a kisbarnaki Farkas Ferenc támogatásával létrehozott Teleki Pál Magyar Cserkész Munkaközösségnek, ám az igazi áttörést jelentő módszeres csapatszervezésben s az ehhez szükséges cserkész-vezetőképzés beindításában az oroszlánrészt a magukat „Hontalan Sasok Törzsének” nevező fiatal cserkészvezetők vállalták magukra, akik Bodnár Gábor irányításával az újjászervezés legfőbb hajtóerői lettek. A szövetség későbbi meghatározó vezetői közül többen is ebből szerveződésből kerültek ki (Beodray Ferenc, Bernhardt Béla, Kővári Lajos, Jámbor Pál és mások). E korai évek két legfőbb külső patrónusa Szántó Lajos, az Amerikai Magyar Népszava kiadója, az Amerikai Magyar Segélyalap elnöke valamint Kótai Zoltánt, a vatikáni misszió magyar delegátusa, a menekülttáborokban élő magyarok lelki gondozója volt.
A magyar emigráns cserkészet világméretű újjászervezése csak 1951-52 után indulhatott meg, miután az évekig osztrák, német lágerekben sínylődő magyar menekültek zömét nyugat-európai és tengerentúli országok sorra befogadták. Észak- és Dél-Amerika, Nyugat-Európa, Ausztrália (a négy emigráns „cserkészkerület”) több tucat városa ekkortól vált vagy 80 magyar cserkészcsapat állandó bázishelyévé, melyek bő egyharmada 60 év múltán ma is aktív még. Az 1956-os újabb menekülthullám, amelynek csaknem a felét 25 év alatti fiatal férfiak és fiúk alkották, újabb lendületet és további túlélő esélyt adott az ekkorra már jól szervezett emigráns cserkészmozgalomnak. Mindennek önmagán túli értéke, jelentős közösségfenntartó szerepe is van, hiszen az emigráns magyar szervezeti élet legfőbb utánpótlását – a magyar egyesületek, iskolák, egyházközségek megritkulásával – kétség kívül máig is főként a cserkészmozgalom biztosítja. A cserkészmozgalom, amely mára a hajdani menekültek unokáit, sőt dédunokáit szervezi kis közösségekbe, tanítva és nevelve a hétvégi iskolákban, a cserkésztúrákon és táborozásokon. A magyar cserkészet, amely minden nemzeti évfordulón és vallási ünnepen részt vesz, és patrióta vállalásához híven emigráns nemzedékek sorát avatja be a magyar nyelv, irodalom és folklór, történelem és országismeret távoli világába.
Történelmi távlatból az emigráns magyar cserkészmozgalom három fő teljesítménye érdemel említést: 1) a kulturális ellenállásban és a nemzeti, etnikai identitás megőrzésében vállalt hangsúlyos szerepe 2) az önszerveződés és önfenntartás nyugati mintáinak sikeres átvétele és továbbadása valamint 3) az anyaország és a Kárpát-medencei magyar kisebbségek iránti cselekvő szolidaritás. Néhány szót ezekről is.
Bár alapelve szerint a cserkészet „mindenki előtt nyitott, származásra, fajra és vallásra való tekintet nélkül”, az emigráns cserkészmozgalmak – nem csak a magyar, de a hasonló cseh, lengyel, észt, lett, litván, ukrán, örmény, stb. mozgalmak is – főként hazafias, azaz nemzeti, etnikai alapon szerveződtek az egykori „rab nemzetek” számkivetettjeinek köréből. Antikommunizmusuk 1989-1991-ig a nyílt politikai szembenállás manifesztációja volt az idegen megszállás alatti, kommunisták uralta anyaországgal szemben, ugyanakkor kulturális ellenállásuk, nemzeti-etnikai önazonosságuk már inkább kétirányú, sőt, mondhatni, „körkörös védelmi” jellegű volt, hiszen éppúgy elhatárolták magukat az óhaza hivatalos kultúrpolitikájától, mint új hazájuk multikulturális közegének sokféle nyelvétől, hagyományától. Az önszerveződés és önfenntartás két jellegzetesen polgári értéknormájára pedig aligha találni jobb példát a Külföldi Magyar Cserkészszövetség működésénél, melynek 139 doboznyi iratgyűjteményében szép számmal találhatók tagdíj-fizetési kimutatások, jótékonysági akciók és cserkészbálok mérlegei, adományfelhívások és köszönőlevelek, anélkül, hogy e fél évszázad alatt – 1946-tól 1996-ig – mérleghiánynak, korrupciónak akár a legcsekélyebb nyomára bukkanhatna a kései kutató. Ami pedig az anyaország és a határon túli magyar kisebbségek sokféle támogatását illeti, ezt leginkább a rendszerváltást követő számos segélyakció tanúsítja szerte a Kárpát-medencében, azzal a jelentős anyagi, erkölcsi és szervezésbeli segítséggel, melyet a magyarországi, erdélyi, kárpátaljai, felvidéki és délvidéki magyar cserkészet újraindításában a nyugati testvér-szervezetek nyújtottak.
