Kozák Gyula (1941–) szociológus, az Oral History Archívum egyik alapítója, 1999-ig vezetője. Hegedűs B. Andrással (1930-2001) 1981-ben a tabunak számító 1956-os forradalom résztvevőivel kezdtek életinterjúkat készíteni.
Kozák Gyula jómódú pesti polgárcsaládba született, de a szülők válása egzisztenciálisan is rosszul érintette őket. 1956-ot kamaszként élte át, és mély nyomokat hagyott benne. Tizenöt évesen jelen volt a forradalmi eseményeken, a pesti utcát járva kísérte figyelemmel a történéseket. 1956 novemberében egy budapesti technikum másodikos diákjaként Nyugatra szökött a zöld határon át, Bécsig eljutva, majd pár hét múlva, ugyanolyan észrevétlenül immár a fehér – behavazott – határon át tért haza Budapestre. (Lásd erről írt önéletrajzi emlékeit „Disszidáltam – visszidáltam” címmel.) 1958-ban néhány barátjával úgy döntött, fegyveresen száll szembe a rendszerrel, egyikük egy láda elásott fegyverhez el is vezette a kis csapatot, akik, szerencséjükre, még időben lebuktak. A rendőrség nem vette túl komolyan őket, ám azért Kozákot egy hónapra lecsukták, s nem is tanulhatott volna, ha nem járják ki neki, így végül leérettségizhetett, sőt tovább is tanulhatott.
Műszaki egyetemet végzett, de már egyetemista korában részt vett szociológiai kutatásokban, melyek a Népművelési Intézet égisze alatt szerveződtek, érdeklődése a mérnöki pálya helyett inkább a társadalomtudományok felé terelődött. Ahhoz a szociológus generációhoz tartozott, amely nem az egyetemen tanulta meg a szakmát, a képzés elindítását ugyanis 1949 és az 1970-es évek közepe között nem engedélyezte a kommunista oktatáspolitika. 1968-tól a Felsőoktatási Pedagógiai Kutatóközpontban elsősorban a felsőfokú továbbtanulással, a mobilitással kapcsolatos empirikus kutatásokat végzett. Két évet (1969–1971) az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetben töltött, ahol Kemény Istvánnal munkáskutatásokat vezetett, a Kemény melletti munka meghatározó élményt jelentett számára, szegénység- és cigányságkutatásait előkészítve járta az országot. A magyar vidék szegény régióinak megismerése, az itt élők problémáinak a kommunista politikai vezetés általi elhallgatása tovább mélyítette a rendszerrel szembeni ellenérzését.
Munkássága erős szállal kötődött a hetvenes években nagy lendülettel zajló dokumentumfilmgyártáshoz is, szakértőként, forgatókönyv-íróként mintegy másfél tucat produkcióban vállalt szerepet a Magyar Televízióban és a Balázs Béla Stúdióban. Emellett az MTA Ipargazdasági Intézeténél vidéki nagyüzemekben végzett munkáskutatásokat.
Az 1956-os pesti vagány kamaszból, hasonló beállítottság egyetemista fiúvá vált és „belevetette magát az éppoly intellektuális, mint amilyen balhés belvárosi huligániába.” Ott volt számos veretes presszótársaságban, a Muskátliban, a Nárciszban, az Annában; szerepelt Petrigalla Pál underground lakáskultúrcentrumában.
Ha a rendszerkritikus ellenkultúrát és a második nyilvánosságot megteremtő különutas értelmiségi, művészi miliőből e kultikus helyeken nem szívott volna eleget magába, az Egyetemi Színpad világosítójaként erre minden bizonnyal lehetősége nyílott. A korszak művészeti életének egyik legpezsgőbb centrumát, az alternatív színházvilág fontos szereplőit, sőt, az európai színházi avantgárdot is megismerhette.
1972-ben egy munkásszociológiai konferencia megszervezésében vett részt, amit betiltott a rendőrség, a konferenciára megjelenő kötetet pedig elkobozta. Ezzel nyilván nem nyerte el a rezsim rokonszenvét, az 1979-es Charta aláírása után el is bocsátották állásából, öt monográfia, számos tanulmány, két akadémiai jutalom után. Több alkalommal próbálta beszervezni a politikai rendőrség, fenyegették, zaklatták, de nem állt kötélnek.
1981-ben került Hegedűs B. Andrással szoros munkakapcsolatba, az MTA Közgazdaságtudományi Intézeténél a gazdasági élet vezető személyiségeivel készítettek életinterjúkat. Ezzel párhuzamosan kezdtek el az 1956-os forradalommal foglalkozni, kronológiát készítettek, mozaikkockákból, az elérhető töredékes és elfogult irodalomból igyekeztek az eseménysort rekonstruálni. Továbbá belevágtak az egykori szereplők csoportos és egyéni interjúvolásába. Ez a munka 1985-ben az Oral History Archívum megalapításához vezetett, Kozák az archívumnak, ahogy 1990-ben az alapjain létrejött 1956-os Intézetnek is egyik alapítója, vezetője volt. Az intézet kiadásában megjelent számos kötet és tanulmány szerzője.
A nyolcvanas években bekapcsolódott a demokratikus ellenzék tevékenységébe. 1985-ben részt vett az egypárti választás elleni tiltakozó akciókban, szamizdatkötetek kiadásában működött közre, „Polgár” álnéven publikált a Demszky Gábor szerkesztette AB Hírmondóban, több cikket írt a Beszélőbe is. 1988-ban ott találjuk a Történelmi Igazságtétel Bizottság (TIB) alapítói között, a TIB egyik legfontosabb célkitűzése Nagy Imre és mártírtársai újratemetése és jogi, politikai rehabilitálása volt.
