Olasz Sándor (Hódmezővásárhely, 1949. – Szeged, 2011.) irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő és egyetemi tanár volt. 1973-tól haláláig a Tiszatáj sokszínű irodalmi, művészeti, társadalmi és tudományos folyóirat munkatársa volt, 1996-2011 között főszerkesztője.
A kommunista diktatúra idején szabadszellemű lapként működő Tiszatájnál töltött tevékenysége során a mindenkori élő irodalommal tartós és közvetlen kapcsolatban állt. A magyar szellemi élet kiemelkedő alakjaival kerülhetett kapcsolatba, mely nyomon követhető a gyűjtemény részét képező több ezer levelen keresztül. A gyűjtemény azért fontos, mert a kor legkiválóbb hazai és emigráns íróinak, költőinek leveleiből – számos esetben baráti hangon fogalmazva – képet kapunk az alkotók közérzetéről, az értelmiségi ellenállásról, vagy legalábbis a hatalomnak nem behódoló magatartásról, különösen az 1986-os folyóirat-betiltásra érkezett szolidaritási levéláradatból.
A munkásszülőktől származó, tehetséges ifjúra nagy hatást tett Grezsa Ferenc irodalomtörténész, aki középiskolai tanára, később egyetemi munkatársa volt. Grezsa 1957-1975 között tanított a Bethlen Gábor Gimnáziumban, 1962-től igazgatta is; Hódmezővásárhelyen valóságos szellemi szigetet alakított ki maga körül. A Bethlenre a hatvanas években - így Olasz Sándor tanulmányai idején is - szabadszellemű légkör volt jellemző. A Bethlen az államszocializmus idején szálka volt a helyi hatalom szemében, következetesen “Betlehemnek” gúnyolták. Grezsa nem kereste az akkor regnáló hatalommal a konfrontációt, de nem volt lelkes kiszolgálója sem. 1975-től a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola Magyar Irodalom tanszékének irányítására kapott megbízatást. Ekkor választotta kutatási témájául a tiltás és tűrés határára szorított Németh László életművének monografikus feldolgozását. Kivételes intelligenciája, szakmai felkészültsége távol tartotta minden látványos oppozíciótól - nem lett hős, de mások - esetleg miatta - áldozatok sem. (1986-ban Tiszatáj betiltásakor a lap és szerkesztői mellett a helyi értelmiség prominensei közül ő állt ki a leghatározottabban.)
Grezsa Ferenc mintegy szellemi atyaként erősen hatott Olasz Sándorra, aki nemcsak szakmailag követte a Grezsa-vonalat - mely különösen erősen érződik Németh László-munkásságukon - , hanem a hatalommal szembeni magatartásában is. Olasz irodalomszemléletének kialakulásában és kikristályosodásában Németh Lászlónak meghatározó sszerepe volt: igen korán oktatói, pedagógiai és tudományos tevékenysége középpontjába került Németh László munkássága. Olasz Sándor a Nyugat-európai mintákat tekintette mérvadónak, szinte minden újítást képes volt befogadni és méltányolni. Szerkesztőségi munkássága alatt, de főleg főszerkesztősége idején igyekezett a Tiszatáj folyóiratot távol tartani az irodalmi klikkektől és a politikától. Ez is egybecsengett Németh László felfogásával. Tévesnek és nyilván károsnak minősítette azt az elemzési szempontot, amely az életműveket sietne megfeleltetni „az éppen kurrens elméleti-esztétikai doktrináknak”. „Az irodalmi mű az embert fejezi ki, az emberi állapotot a világgal szemben” - vallotta Olasz Sándor.
Emlékezetápolás
2010-11-ben került összeállításra Olasz Sándor irodalomelméleti tanulmányaiból álló posztumosz kötet, a Kalliopé útkeresései, melynek 2014-es megjelenését a szerző már nem érhette meg. A gyűjtemény jelenlegi gondozóinak célja a közeljövőben megjelentetni egy újabb kiadványt a rendkívül gazdag levelezésből válogatva. Az özvegy és a jogutód tovább kívánja rendszerezni a gyűjtemény elemeit, segítve ezzel a leendő kutatókat Olasz Sándor életművének feldolgozására és közzétételére.
A Tiszatáj folyóirat története és pozíciója az államszocializmus idején
„Bár a Tiszatáj vidéken jelenik meg, mégsem vidéki lap,
hiszen nem csupán helyi értékrendben gondolkodik,
hanem az egész magyar irodalomban”
– nyilatkozta Olasz Sándor a KATOLIKUS Rádiónak, 2006-ban adott interjújában.
A Tiszatáj folyóirat 1947-ben indult Szegeden, elsősorban a szegedi irodalmi hagyományok feltárásához járult hozzá. A Tiszatáj már indulásakor is az egyetemes magyar irodalom értékrendjében gondolkodott, de az 50-es 60-as évek szűk mozgásterű irodalompolitikai légkörében ezt még nem lehetett megvalósítani.
1956 októberétől - a legtöbb hazai irodalompolitikai folyóirathoz hasonlóan - hónapokig nem jelenhetett meg. A folyóoratok újraindítására 1957 tavaszától került sor, mikor a hatalom többé-kevésbé visszaszerezte a kulturális élet feletti ellenőrzést. A kiadási kérelmekkel a pártközpont több osztálya foglalkozott (TKO, APO, PTO), de a 13 beérkező kérelemből csak négy folyóirat jelenhetett meg 1957-ben, ezek egyike volt a változatlan néven továbbfutó Tiszatáj. Az 1956-os forradalom és szabadságharc okozta szüneteltetést követően az első időkben a lapban számos irodalompolitikai állásfoglalás jelent meg, egészen a hatvanas évek elején bekövetkező irányváltásig: a szerkesztők elvetették a realizmus-antirealizmus szembeállítást és egyre hangsúlyosabb szerepet kapott a kelet-európai és határon túli magyar irodalom is. Utóbbi Tiszatáj egyik legfontosabb jellemzőjévé vált. Az irányváltással párhuzamosan csökkent az országos irodalompolitikai kérdésekről szóló cikkek száma. A hatvanas évek végétől egyre gyakrabban érte bírálat az országos és helyi kultúrpolitika vezetői részéről a lapot, a megyék közül itt működött az egyik legkonzervatívabb pártvezetőség, élén a Komócsin családdal, s a helyi vezetők, akik nagyon érzékenyen reagáltak a megyeszékhely kulturális életének minden eseményére, igyekeztek minél jobban korlátozni a Tiszatáj mozgásterét. A lapnak az a profilja, hogy a helyi, az országos és az európai irodalmi értékrend egyaránt szerepet kapjon, már a hetvenes évek elején kialakult: Ilia Mihály főszerkesztősége óta jellemző ez a hármasság. A hetvenes évek elején megkétszereződött a lap példányszáma, s egyúttal nőtt a határon túli olvasóinak száma is. 1974-ben lemondott Ilia Mihály, akit Vörös László követett a főszerkesztői székben. A lap új szerkesztőgárdája továbbra is tudatosan vállalta a szomszédos országok irodalmának és kultúrájának megismertetését.
1975-1986 között sorozatosan ismétlődtek a bírálatok a lappal szemben. A lap hasábjain továbbra is rendszeresen megjelentek a lapban az államszocializmus idején tabunak számító témák, például a határon túli magyarságról, vagy a magyar társadalom halmozódó feszültségeiről. Megfogalmazódott az írásokban mindaz, ami annak a kornak az emberét, a közérzetet jellemezte.
A kommunista diktatúra éveiben a Tiszatáj egy rendkívül szabad szellemű lap volt. Viszonylagos szabadságát azon körülmények között is meg tudta tartani, hogy vidéki lap lévén a kor irodalompolitikai életének irányítói folyamatosan azt kérték számon, miért nincs több helyi szerző, ideológiailag frekventált alkotó. A provincializmussal szinte nap mint nap szembesülniük kellett a szerkesztőknek, jelentéktelen műveket, alkotókat kellett volna felértékelni vagy túlértékelni, melyre nem vállalkoztak.
Az 1986-os folyóirat-betiltás
A hatalom türelmének poharában az utolsó csepp Nagy Gáspár, A fiú naplójából című verse volt, mely az 1956-os forradalom 30. évfordulójára íródott 1986-ban. Az 1986. júniusi szám 8-10. lapján Nagy Gáspárnak négy verse jelent meg: Februárius, Kérdések Kérdése, Félelmen túli… és A fiú naplójából.
„Senki nem számított arra, hogy 1986-ban ez még megtörténhet. Ez a kacsintgatós diktatúra néha pofozkodott ugyan, de lapokat már nem tiltott be a nyolcvanas évek közepén. […] Jó példája ez az 1986-ban jó félévig tartó folyamat annak is, hogy az irodalom és a folyóiratok milyen szerepet vállaltak a rendszerváltás előkészítésében” – nyilatkozta Olasz Sándor 2006-os rádióinterjújában.
A folyóirat féléves betiltását Kádár János kezdeményezte, mivel valaki felhívta a figyelmét a költeményre és elhitette vele, hogy őt jelképezi a versben szereplő „júdásfa”. A “júdásfa” nem a múltra utal, hanem a nyolcvanas évek közállapotait jelölő kollektív szimbólum, amely a konszolidáció morális válságát állítja pellengérre. Az MSZMP KB Titkársága 1986 június 23-án döntött a folyóirat fél éves szüneteltetéséről és a szerkesztőség tagjainak pártfegyelmi elé állításáról. Erről értesülvén a szerkesztők előbb azt gondolták, a júliusi számba készülő Pozsgay Imre-interjú kavarta fel az állóvízet, amely a hazai színházi életről szólt és keményen bírálta az akkori kultúrpolitikai gyakorlatot. 1986. július 4-én, délután 2 órára beidézték a szerkesztőség tagjait a Csongrád megyei pártbizottságra, ahol közölték a megjelentekkel a megyei párt végrehajtó bizottságának aznap délelőtt meghozott határozatát: különféle közléspolitikai hibákra hivatkozva a szerkesztőség működését felfüggesztik, a lap megjelenését szüneteltetik és pártvizsgálatot rendelnek el a szerkesztőség ellen. Sorozatos közléspolitikai hibának három esetet neveztek meg: az 1981-es “lengyel számot”, az 1982-es Lancranjan-ügyet és az 1986- Nagy Gáspár-verset. A szerkesztők ezt követően a szerkesztőségbe bemehettek, de ott érdemi munkát nem végezhettek , később le is pecsételték a szerkesztőség bejáratát. A felfüggesztés után a szerkesztőség tagjait egyenként berendelték “elbeszélgetésre”, de a beidézettek egyike sem határolta el magát a szerkesztőség eddigi munkájától és vállalták a szolidaritást társaikkal. Bár ezek az események helyi szinten zajlotttak le, a Tiszatáj jelentősége országos üggyé vált, melyről a nyilvánosságot 1986 augusztus 9-én értesítették a Magyar Nemzetben, interjú formájában.
A hatalom Tiszatáj elleni támadása hamarosan a magyar irodalom elleni támadássá szélesedett. Kádár János a Politikai Bizottság 1986 szeptember 9-i ülésén foglalkozott a Tiszatáj-üggyel, ahol a szegedi folyóirattal szolidaritást vállaló Írószövetséget is támadta.
Vörös Lászlót elmozdították főszerkesztői pozíciójából, a vers közléséért felelős két szerkesztő, Annus József és Olasz Sándor ellen pártfegyelmi eljárás indult, melynek végén, 1986. október 15-én a Csongrád Megyei Lapkiadó Vállalat vezetősége közölte velük, hogy november 1-jétől nem tartanak igényt a munkájukra, de felmondó levelet nem adtak a kezükbe. Ezt követően Annus József a szegedi Móra Ferenc Múzeumban gyűjteménykezelőként, Olasz Sándor a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola Magyar Irodalom Tanszékére került, ahol korábban óraadóként dolgozott.
1987-től új szerkesztőbizottsággal indult újra a lap, melyet a régi szerkesztőgárda visszaállításáig a magyar irodalom számos szerzője bojkottált. Irodalmi lapok betiltására a korszakban máskor is sor került, de a Tiszatáj 1986-os betiltása volt az egyik legszélsőségesebb esete a hatalom kulturális életbe való beavatkozásának.
A magyar irodalom reagálása a Tiszatáj betiltására
A nyaralási szezon ellenére a folyóirat felfüggesztésének híre gyorsan terjedt, 1986. július 23-án a Nemzetközi P. E. N Klub “A kifejezés szabadsága” című körlevelében tiltakozott, szeptember 8-án pedig az Írószövetség rendkívüli választmányi ülésén a 62 tagból megjelent 40 fő mindegyike kiállt a Tiszatáj mellett. Mivel az Írószövetség ezen és soron következő lépései sem jártak eredménnyel, november 12-én 114 író, művész és más értelmiségi fordult az MSZMP Központi Bizottságához és a Minisztertanácshoz., de választ ezúttal sem kaptak. „Asszem utoljára történt meg, hogy egy nyilatkozatot aláír mondjuk Csoóri Sándor is, meg Konrád György is. Aláír Csurka István is, meg Mészöly Miklós is.” – mondta Olasz Sándor 2006-os rádióinterjújában.
A folyóirat új szerkesztősége ellen bojkottot hirdettek a Tiszatáj eddigi szerzői és szolidaritásuk kifejezéseképpen számos levelet küldtek a leváltott szerkesztőknek. 1987 elejére megszűnt ügy lenni a sajtóban a Tiszatáj, 1987 márciusában pedig megjelent az új szerkesztőség gondozásában az első szám. A meghurcolt szerkesztők két évvel később, 1989 politikai változásai következtében kerültek újra vissza a szerkesztőségbe. 1989. júliustól a szerkesztőség elnöke Vörös László, a főszerkesztő Annus József és a főszerkesztő-helyettes Olasz Sándor lett. 1996 júliusától 2011-ig Olasz Sándor volt a folyóirat főszerkesztője, a szerkesztőség elnöke 2005-ben bekövetkezett haláláig Vörös László maradt.
