Az illegális szemle megindításakor az első kihívás a szerkesztők számára a sajtótermék politikai beágyazása volt. Erre a 29 oldalas első lapszám szerkesztőségi cikkében ("Beköszöntő"), illetve Balázs Sándor program jellegű írásában ("A Ceaușescu-korszak után") került sor. A lapcímet a Trianont követően kisebbségi sorba került elődöktől kölcsönözték. A két világháború közötti romániai társadalmi-politikai viszonyok ugyan több összetevőben is különböztek a nyolcvanas évek viszonyaitól, ennél azonban fontosabbnak bizonyult a két időszak romániai kisebbségi léthelyzete közötti azonosság. A szerkesztők analógiát fedeztek fel a transzilvanizmus egykori nagyjai és a saját törekvéseik között. Másrészt hasonlónak találták a Trianon-utáni hangulatot és a szocializmus évtizedei során kialakult kilátástalan lelkiállapotot, amelynek nyolcvanas évekbeli jellemzői: „elkeseredés, bizonytalankodás, tespedés, az alkotó energia megcsappanása, lebénulás, elfordulás a politizálástól, az önbizalom megrendülése, a menekülési láz és így tovább”. A szerkesztők a negatívumokat jelző szavak mellett azonban felhasználták az 1921-es Kiáltó Szó pozitív előjelű mondandóját is, amelyeket olyan szavakkal próbálták beépíteni politikai állásfoglalásukba mint: "tettre ösztönzés," "a megingott önbizalom visszaadása," "siránkozás helyett dolgozás a közösség életben tartásáért," "álmodozás helyett a valóságérzés fejlesztése."

Úgy vélték, akkora etnokulturális közösséggel, mint a romániai magyar kisebbség, számolnia kell a román államnak. Fontosnak tartották a nemzetiségi alapon szerveződő párt létrehozását, amely lehetőség szerint kifejezi a nemzetrésznyi közösség érdekeit, de ez a pártállami diktatúra körülményei között egy alapvető feltételtől függtek: a változástól, az egypártrendszer felszámolásától. Pártszervezkedésre nem gondolhattak, és csupán el akarták helyezni a köztudatban ennek szükségességét. Azzal viszont, hogy felvetették a gondolatot, egyben a többpártrendszer és „az igazi (nem a szocialistának csúfolt) demokrácia” mellett foglaltak állást. Miután a többpártrendszerű demokrácia eljövetelét a közeljövőben nem tudták elképzelni, különbséget tettek a taktikai (a közvetlen) célok és a stratégiai (a távoli) feladatok között. A stratégiai feladat, a totalitarista rend felszámolása, kitűzött célként nem szerepelhetett, miután ez csakis az egész román társadalom összehangolt fellépésétől függött, ezért ezt csak elvontan jelezték. A súlypont tehát a taktikai célokra tevődött, a romániai magyar nemzeti közösség megőrzésére, „amíg elérkezik az idő a változásban való részvételhez”.

A szerkesztők a nagy elődöket követve vallották a méltányosság és a lojalitás közötti matematikai egyenes arányt, amelynek értelmezéseként az állam csak annyi lojalitást követelhetett, amennyire méltányosan bánt kisebbségével. A szerkesztők nem a román állam ellen fogtak tollat, hanem azért, hogy szűnjön meg a magyar kisebbség ellen irányuló hátrányos diszkrimináció, és egy olyan valóságos demokráciáért, amelynek keretei között a lojalitást is maradéktalanul ki lehet fejezni. Nem voltak államellenesek már csak azért sem, mert programcélként kimondták: nem kívánnak határrevíziót. Ezt igazolják a terjesztett írások és a hozzájuk fűzött értelmezések is. Célkeresztjükben a pártdiktatúra volt, igyekeztek eloszlatni azt a tévhitet, mely szerint mindenért a diktátor házaspár felel, miután jól tudták, ha le is váltják őket, marad a pártapparátus, másvalaki kerül a helyükre, és megoldást ez sem hoz.

A szerkesztők kételkedtek abban a sokak által osztott elképzelésben, mely szerint a Romániában élő magyar kisebbség híd szerepet fog betölteni nemcsak a magyarok és a románok, hanem Magyarország és Románia között. Emiatt megfogalmazták és alkalmazták is a románság felé a maguk hármas jelszavát: szövetkezni a román demokratikus erőkkel, megnyerni ügyünknek a félrevezetett románokat, következetesen harcolni a román nacionalizmus ellen. Az egymásrautaltság érzését próbálták táplálni, a román-magyar közös fellépés szükségességét kívánták terjeszteni a maguk szerény eszközeivel. Politikai meggyőződésük bemutatásakor a szerkesztők igyekeztek kinyilvánítani azonosulásukat azokkal, akik az elképzeléseikkel rokon vagy azonos nézeteket fejtettek ki, így az őket megelőző szamizdat, az Ellenpontok szerzőivel, s nem kevésbé Király Károllyal, aki akkor a politikai ellenállás legendás személyisége volt.

A teendőket, a taktikát, a kisebbség jogállapotának rendezését a plurális demokrácia meghonosításáig terjedő intervallumban, „megőrizni önmagunkat a jövő számára”, Balázs "A Ceaușescu-korszak után" című optimizmusra serkentő írásában 7 pontban részletezte. Elképzelésének sarkalatos pontja volt az általános demokratikus jogok között a kisebbségeknek megadandó kollektív jogok, s ennek meghosszabbításaként a nemzeti kisebbségi autonómia különböző formáinak biztosítása. A politika pontban szót emelt a kisebbségi politikai képviseletért, ahol a választásokon külön induló nemzetiségi arcélű párt a többpárt-rendszerű társadalmi szerkezetben elsődlegesen kisebbségi nézőpontból politizáló tömörülés, de amely nemcsak nemzetiségi problémában, hanem az országot érintő általános kérdésekben is hallatja a hangját. A gazdaságpolitikában a magánkezdeményezés akadályozatlanságáért szállt síkra, kimondva, hogy a kisebbségi egyéni és csoportkezdeményezést is – szövetkezetek, gazdasági társulások, magánvállalatok – lehetővé kell tenni ott, ahol nagyobb tömbben élnek a magyarok. A művelődéspolitikában azt szerette volna, hogy a korabeli médiumokban hol nemzetiségnek, hol nemzeti kisebbségnek, hol magyar származású románoknak nevezett közösség maga rendelkezzék olyan jogosítvánnyal, amelynek birtokában főleg művelődési ügyeit maga intézhesse. A jogkör ellátásához megfelelő intézményi keretre is szükség volt, és ez lényegében a kulturális autonómiát jelentette. A teendőket mérlegelő cikk kimondta: a nemzetrésznyi autonómia – legyen az kulturális vagy sem – nem az elszakadást kívánja szolgálni és nem áll szándékukban a határrevízió céljából felhasználni az esetleg kivívandó önrendelkezést.

Az oktatáspolitikában leírtak a Bolyai Tudományegyetem és a régi magyar iskolahálózat visszaállítását helyezték kilátásba, s azt, hogy a tudományt magyar nyelven saját intézményekben is művelni lehessen. Balázs a szabad anyanyelvhasználat, mint az egyik leglényegesebb nemzetiségi jog kibontásakor, biztosítékokat kért az államtól arra nézve, hogy az „alkotmányos jogként” elvontan kimondott és szavakban elismert jogot érvényesítik is. Úgy látta, minél több törvényben konkretizálódnia kell e jognak. Így törvények szabályozzák a többnyelvű feliratok bevezetését, ahol nemzetiségek is élnek, továbbá a törvényszéken, a hivatalos ügyintézésben stb. a magyar nyelv használatát. Fellépett a magyar televíziós adások és a helyi rádiók magyar nyelvű közvetítéseinek újbóli megindításáért. Mindez revendikatív követelésnek számíthatott, miután a román nacionalista politika leginkább a kisebbségek anyanyelvhasználatát igyekezett visszaszorítani. A taktikai lépések között szerepelt az egyházi sérelmek leltározása is, a lelkészképzés gondjai, az egyházi kiadványok megjelentetésének nehézségei. A cikk ezen utolsó pontja kérte, ne tegyenek diszkriminatív különbségeket a románságot átfogó ortodox vallás és a kisebbségieket tömörítő ún. „magyar” vallások között. A politikai állásfoglalást és a „vázlatos politikai programot” részletező cikkek mindamellett, hogy a civil kurázsi bizonyítékai, az 1989-es rendszerváltást megelőző évek legfontosabb kordokumentumai közé tartoznak.