Gyimesi tanulmánya a közvetlenül a húszas-harmincas évek erdélyi lírájában igen népszerű, de később is fel-felbukkanó, „gyöngykagylómotívum” irodalomtörténeti-esztétikai elemzése, ezen túl azonban a költői kép mögött rejlő ideologikum, a transzilvanizmus vizsgálata is. Ez a munka nem egy direkten ellenzéki könyv, viszont, ahogyan Balázs Imre József kifejtette, a sorsa által, azzal hogy elkobozta a titkosrendőrség, nagyon erős részévé vált a hagyatéknak, a gyűjteménynek, és annak, ami kifejezetten a disszidens tevékenységéhez kapcsolódott. A Gyöngy és homok ugyanakkor kulturális jelentőségében „ellenzéki” munka, miután a magyar kisebbségi kultúrának egy hagyományához viszonyul kritikai szempontokból. A transzilvanizmusnak egy olyan olvasata, ami nem volt magától értetődő 1990 előtt. A „magunkhoz” való viszonyban kritikai szempontoknak is kellett érvényesülniük és Gyimesinél az elkötelezettség nem azt jelentette, hogy saját hagyományainkról csak ódai hangon beszélhetünk. A transzilvanizmus fogalom eredeti jelentése szerint politikai-közigazgatási természetű: a svájci mintára szervezett különböző etnikumú független kantonokból összeálló föderatív rendszerű Erdély gondolatát fejezi ki, melyet Trianon előtt sokan az erdélyi kérdés optimális megoldásaként fogtak fel. A hetvenes-nyolcvanas években beállott hatalmas demográfiai változások miatt ennek minden reális esélye megszűnt. Ezt a fogalmi magot fedi le a transzilvanista eszmerendszer, mely eredetileg főleg az írók munkásságában, esszékben, műalkotásokban körvonalazódik.

Eredeti szerepe szerint ez a transzilvanizmus válasz az erdélyi magyarság helyzetében előállott változásra: a Trianon utáni kisebbségi létre, az anyaországtól elszakított nemzettöredék új politikai adottságaira. Ebben a helyzetben kellett a kisebbségi magyarság helyzettudatát megfogalmazni és nemzeti azonosságtudatát megerősíteni. Erre a túlélési „stratégiára” nagy szükség mutatkozott miután a Trianon után bekövetkezett politikai-szellemi-erkölcsi összeomlásban sokan választották az öngyilkosság, az alkoholizmus, a kivándorlás útját. 1924-ig kétszázezren telepedtek át az anyaországba. A transzilvanizmus szellemi-erkölcsi védekezés, pozitív válasz volt az elnyomatás, az elhagyatottság negatív következményeivel szemben, minthogy segített erkölcsileg elfogadtatni azt a helyzetet, amelybe az itt élő magyarság került. Mindenekelőtt az volt az ideologikus funkciója, hogy a szükségből erényt kovácsoljon: a hátrányt mintegy előnynek mutatva, a kisebbség magárautaltságát az önállóság szép lehetőségeként, a sajátos értékteremtés esélyeként mutassa fel. A transzilvanizmus így kompenzálta azt a lelki veszteségtudatot, melyet az új helyzet kiváltott. A túlélés szempontjából ez az eszmeiség pozitív szerepet játszott, hiszen az úgynevezett hőskorban a romániai magyarság talpra állását segítette elő. Meg kell jegyezni, hogy inkább egy szűk réteg ideológiájáról van szó, amelynek tagjai jobbára keresztény meggyőződésből vállalták a szolgálatot, az áldozatot, ám kétségtelen, hogy ezt a személyes hitet nem lehetett másfél millió ember ideológiájává tenni.

A transzilvanizmus kritikáját már a harmincas évek második felében elkezdték és már akkor arra a következtetésre jutottak, hogy a transzilvanizmus nem a kisebbségi helyzet és az alapérdekek józan tudatosítása volt, hanem „hit és aspiráció”, vágyálom, amely hamis valóságképet konstituált. Az érvül használt történelmi tények mind csupán részigazságok, melyeket az író-ideológusok túláltalánosítottak, hogy elfedjék velük az egyéb, főleg negatív történelmi tényeket. Erre az illuzórikus valóságképre a kisebbségi lét további szakaszaiban is szükséglet mutatkozott, és hasonló funkciót töltött be. A második világháborút követően a proletár internacionalizmus és a „dunamedencei” testvériség illúziója is abba az irányba hatott, hogy eltompítsa a győztesek és vesztesek, a többségiek és kisebbségiek közötti érdekellentéteket. Az írótársadalomban és általában a kultúrában a „kettős kötödés” hivatalos elutasítása (1968) után újraéledt az erdélyi regionalizmus önérzete, melyet a hatalomtól ajándékba kapott kisebbségi intézmények is megerősítenek.

A Ceaușescu-rendszer hatalmi manipulációi és a magyarság egyes képviselőinek együttműködési készsége egymásra találnak és segítik ennek az illuzórikus regionális öntudatnak az érvényesítését. A transzilván ideologikum ennek megfelelően a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején támadt fel újra, amikor a korántsem megoldott kisebbségi létben ismét megjelenik az identitás újrafogalmazásának szükséglete. Ez elsősorban a tradíció tudatos újraélesztésében, Gáll Ernő ideológia-történeti munkásságában és a „sajátosság méltósága” mögötti ideologikumban jelentkezik. Beke György publicisztikája, de a második Forrás-nemzedék költőinek lírája is fenntartja az együttélés pozitív lehetőségeinek, a transzilván történelmi tradíciók meghatározó szerepének illúzióját, valamint a kisebbségi humánum erkölcstöbbletének mítoszát: a „helytállás”, a „szolgálat”, az „áldozatvállalás” szereplehetőségét, mely elaltatja a valós érdekek megfogalmazásának igényét.

Gyimesit a két világháború közötti kisebbségi ideológia, a transzilvanizmus azért foglalkoztatta, mert – főleg irodalmi motívumok, jelképek révén – felismerte, hogy egy ilyen erkölcsközpontú ideológiai képződmény eleve magában hordja a folytonos politikai kompromisszum lehetőségét. Nagyon nehéz ugyanis a helytállás erkölcse és a beletörődés közötti határvonalat meghúzni. Feltette a kérdést: vajon a kisebbségi sorsot heroikusan vállaló értelmiség ideológiája nem önigazolás-e arra, hogy nem cselekszik a helyzete megváltoztatásáért? A munka megírásakor úgy látta, hogy a megalkuvások politikai hagyománya is meghatározta, hogy az ő nemzedéke a két világháború közötti állapotnál még súlyosabb kisebbségi helyzetbe került. Bevallott célja az volt, hogy rámutasson ennek az eszmeiségnek az utópikus, mitikus jegyeire, amelyek elfedik a kisebbség valóságos politikai érdekeit, és a helyzet megnyugtató rendezésére irányuló stratégia helyett illózóikkal kárpótolják az erdélyi magyarságot. A kézirat 1985 első hónapjaiban készült el, amikor úgy tűnt, hogy egy érzelemmentes, kellőképpen elvont fogalomrendszer alkalmas arra, hogy kiadható formában elvégezze a két világháború közötti vezető ideológia kritikáját. Mellőzni próbálta mindazokat a patetikus szimbólumokat és metaforákat, melyek a nyolcvanas évek romániai magyar szellemi életében burkolt formában fogalmazták meg az erdélyi magyar helyzet- és azonosságtudatot, s az erdélyi szellem, a kisebbségi sors pozitív értékeit kiemelve a diktatúra alatti kétszeres elnyomással igyekeztek megbékíteni.

Meglehetősen erős kritika jellemzi a Gyöngy és homok transzilvanizmus-szemléletét. Ez azonban nem közvetlen. Elsősorban a fogalmak tisztázására irányul, azzal az igénnyel lép fel, hogy a mítosszá fényesített értékeket a maguk valóságában ragadja meg. Az ideológia összetevőinek szenvtelen boncolgatása viszont olyan hatást váltott ki egyesekből, hogy volt, aki destruktívnak nevezte szerzőjét és rombolónak minősítette a kéziratban terjedő tanulmány hatását, mégpedig azért, mert a transzilvanizmus ellentmondásos értékszerkezetének ez a könyörtelen feltárása könnyen elvehette az olvasó kedvét attól, hogy továbbra is vállalja a kilátástalannak tetsző kisebbségi helyzetet. A meglehetősen önkritikus múltszemlélet mellett, amely egyúttal a jelenre is irányult, nem tudta a reménynek az érveit felsorakoztatni, nem tudott a jövőre vonatkozó perspektívát nyújtani, miután 1985-1987 között nem látott semmiféle reális alapot arra, hogy az erdélyi magyar jogfosztottság megváltozhat. Számára a helyzet és a kisebbségi tudat pontos felmérése, a reflexió igénye, a szellemi felülemelkedés vágya volt fontos, az elemző fogalmak rendszere, amely által megragadhatta a legkényesebb ellentmondásokat is.

A tanulmány nem jelenhetett meg. Először 1985. október 1-jén kobozta el a Securitate a szerző lakásán lefolytatott házkutatás során. Gyimesinek kapásból kellett fordítgatnia belőle kihallgatóinak. Majdnem egy évre rá Illyefalván, 1986. augusztus 30-án, a Molnár Gusztáv szervezte Limes-kör keretében mégis sor került a kézirat vitájára. Balázs Sándor, Bíró Béla, Fábián Ernő, Salat Levente szólott hozzá (I236674/4). Ezt a vitaanyagot a tanulmánnyal együtt szerették volna kiadni „majd, ha kedvezőbb idők jönnek”. 1987 február 7-én Molnár Gusztáv bukaresti lakásán házkutatást tartott a Securitate és a Limes-anyagokkal együtt ezt a munkát is elvitte (I236674/1), de akkora már egy példánya „biztonságban” volt. A tanulmány harmadik elkobozására a Gyimesi otthonában tartott 1989. június 20-ai házkutatáskor került sor (Cs. Gyimesi 2009).

Gyimesi a fordulat után 1992-ben megjelent tanulmányt „figyelmeztető tükör”-nek szánta, hogy az erdélyi magyarság többé ne essen az önáltatásnak azokba a csapdáiba, amelyeket a két világháború közötti eszmerendszer magában rejtett. A transzilvanizmusnak tulajdonított idealizáló erkölcsi nézőpont, a tehetetlenségig túlzott türelem, a szenvedés vállalásának hajlama ugyanis az emberi jogi küzdelmek útjába állhatott. Azon a véleményen volt, hogy meg kell találni az egyensúlyt az átvészelés transzilvanista ideológiája és a küzdelem jogi és politikai irányelvei között, továbbá nem csupán érzelmi-erkölcsi megbékélésre, hanem mindenekelőtt emberhez méltó életet biztosító jogi keretekre van szükség ahhoz, hogy kisebbségi helyzetben is az erdélyi magyarságnak harmonikus, teljes élete legyen.