1917-ben született, édesapja az alsógallai cementgyár igazgatója volt, édesanyja tanítónő. Az egyházi fenntartású Szent Orsolya Tanítóképzőben tanult majd 1936-tól a reformpedagógus Nemesné Müller Márta magániskolájában kezdett el tanítani, aki az 1920-as években Jean Piaget mellett dolgozott (Müller Márta még a II. világháború alatt emigrált, nem folytatódott az iskolája a háborút követően). Pedagógiai tevékenységét a magániskolájával azonos nevet viselő Családi Iskola című könyvében és a Jövő útjaink reformpedagógiai folyóiratban fogalmazta meg. Leveleki Nemesné Müller Márta mellett Mérei Ferenc pedagógiai elveit is követte (gondoljunk az együttes élmény fogalmára[1]) 1938-ban Vidám Vakáció címen kezdte el a bánki nyaraltatást Mérei Verával (Mérei Ferenc pszichológus feleségével) közösen. 1945-1949 között a budapesti óvódahálózatban dolgozott és párhuzamosan folytatta a bánki nyaraltatásokat. Pedagógusi tevékenységét azonban nem tudta folytatni a kiépülő Rákosi rendszerben, 1949-ben a „szocialista ember nevelésére alkalmatlannak” nyilvánították, aminek köszönhetően egészen 1961-ig nem dolgozhatott a köznevelésben (1958-ban szüntették meg a minősítését), helyette fizikai munkával tartotta el magát. 1962-től a Pest Megyei Csecsemőotthonok Központjában állami gondozott gyerekekkel foglalkozott. Néhány szakmai tanulmányt is publikált, önmagát inkább “ösztönös pedagógusnak” tartotta, idegenkedett saját praxisának teoretizálásától. 1974-ben ment nyugdíjba, 1991-ben hunyt el.

[1] Mérei Ferenc [1947]: Az együttes élmény, Officina, 1947.