A mindössze 14 oldalas szám Ara-Kovács Attila „Bevezetését” és Tóth Károly Antal Memorandumát és Programjavaslatát öleli fel, az addig megjelent hét szám tartalmi ismertetése mellett. A szerkesztők a közreadáskor az ország lakóinak „belső és aktivizálódó” ellenállását, „Magyarország és a világ demokratikus erőinek támogatását” remélték, a terror bizonyosra vett növekedésével is számolva. A rendszer megváltoztatásában „barátot, józanul mérlegelő segítőtársat láttak minden zsarnoksággyűlölő emberben, s főképp a románságban”. Kimondták, hogy valamennyiük szabadságának visszaszerzéséért, elszántságukat és szolidaritásukat készek minden román barátjukkal és sorstársukkal megosztani, továbbá, „hogy ez a szolidaritás, ez az elszántság rejtett szándékot nem takar és nem tűr”.

A helsinki értekezlet megállapodásainak betartását ellenőrző madridi konferencia résztvevőihez is megküldött Memorandum a romániai magyarságért szólalt fel, röviden ismertetve a Ceaușescu-rendszer nemzetiségi politikáját, az asszimilációt szolgáló intézkedéseket és a magyar azonosságtudat természetes kifejlődését akadályozó eszközöket. Megállapította a másodrendű állampolgárság tényét és az önvédelmi lehetőségek – közösségi érdekvédelmi szervezetek – hiányát. Rámutatott arra, hogy a helyzet megváltoztatásának esélyeit a legmélyebben érinti az a tény, hogy a nemzetközi egyezmények nem foglaltak állást a kisebbségek kollektív jogaival kapcsolatban és hogy a nemzetközi gyakorlatban érvényesülő megközelítési mód, amely kizárólag az emberi jogok szempontját veszi figyelembe, megfeledkezik azokról az értékekről, melyeket egy nemzetiségi kisebbség, tradícióira visszavezethetően, sajátos kultúrájában és kollektív egyéniségében mint közösség hordoz. A szerkesztők amellett érveltek, hogy a kisebbségi értékek külön jogvédelmet érdemelnének, mert míg a többség számára – túlsúlya és hatalmi helyzete következtében – a sajátos értékei számára kedvező közeg természetes módon adott, addig a kisebbségnek ehhez kollektív önvédelmi lehetőségekre lenne szüksége. Kimondták, hogy az a nemzetközi törekvés, mely a kisebbségek emberi jogait azok csoportjellegének figyelembevétele nélkül igyekszik biztosítani – szándékától függetlenül – kiszolgáltatja őket a többségnek. A jogfosztott helyzet megváltoztatására a szerkesztők kérték, hogy a madridi konferencián létrejövő egyezmények rögzítsék az erdélyi magyarság megmaradását és ezáltal az értékeik megtartását biztosító emberi jogokat. A Memorandum négy pontban összegezte a szerkesztők elképzeléseit, melyekben kérték, hogy az erdélyi magyarság etnikai és kulturális szempontból az összmagyarság elszakíthatatlan részének tekinthesse magát, „s ezzel egyenértékű jog illessen meg minden nemzeti kisebbséget”, szabadon megőrizhessék sajátosságaikat és kollektív értékeiket, továbbá független érdekvédelmi szervezetet hozhassanak létre. E jogok érvényesítése egy pártatlan nemzetközi bizottság létrehozásával tűnt biztosítottnak.

A Memorandumhoz mellékelték a Programjavaslatot, melyben az erdélyi magyarság helyzetének megoldására, a romániai kommunista rendszerrel szembeni legfontosabb követeléseket is részletesen megfogalmazták. A hatoldalas dokumentum kifejtette, hogy a megmaradást biztosító jogok csak a látszat szintjén léteznek, melyek a nyilatkozatokban és az ünnepi beszédekben megfogalmazottakkal homlokegyenest ellenkező gyakorlatot és valóságot takarnak. E gyakorlatnak megfelelő gondolkodásmód számára a legképtelenebb dologként jelenik meg bármiféle jog követelése, ráadásul bármiféle kérelem megvalósulása elképzelhetetlen valamely befolyásos személy központi támogatása nélkül. Abból kiindulva, hogy két etnikum csak akkor élhet egymás mellett és együtt, ha egyenlő partnerként viszonyulnak egymáshoz, a szerkesztők a romániai magyarok számára „a jogaik és lehetőségeik védelmét biztosító elvszerű követelés szabadságát” kérték. A követelés időszerűtlenségével tisztában voltak, miután a kommunista Romániában „az igényelt nyelvezettel megfogalmazott magyar kulturális óhajokat is nyíltan revendikatív-revizionista címkével” látták el. Azzal is tisztában voltak, hogy bár a kelet-európai viszonyok egészükben idegenek voltak egy ilyen követelés érvényre jutásának lehetőségeitől, a napról-napra rosszabbodó helyzet cselekvésre kötelezte őket, mert ahogyan megfogalmazták: „nem engedhetjük meg magunknak az e viszonyok megváltozásában reménykedő csodavárás luxusát”.

A Programjavaslat tíz pontban fogalmazta meg a „követeléseket”, melyeket esetenként több alpontban is részleteztek. Az első követelés megismételte a Memorandum első pontját, nevezetesen, hogy a romániai magyarságot az egész magyarság elszakíthatatlan részének tekintsék, román állampolgári minőségükben pedig minden akadályoztatástól mentesen ápolhassák kapcsolataikat a Magyar Népköztársasággal, „mind intézményi, mind pedig egyéni szinten”. Kiegészítésül további kilenc alpontot fogalmazták meg, amelyekben többek között a korlátozások nélküli kiutazásra, a külföldi barátok elszállásolására vonatkozó rendelkezés és a magyar kulturális termékek vámhatósági elkobzási gyakorlatának megszüntetésére, a környező országok magyar együtteseinek és személyiségeinek szabad meghívására, a magyar televízió-adás vételének erdélyi kiterjesztésére, a magyar nyelvterületen megjelenő magyar nyelvű könyvek, magyar sajtótermékek romániai elérhetőségére terjedtek ki.

Figyelemre méltó a második „követelés”, amely az etnikai közösségként értelmezett romániai magyarság intézményes önvédelme és kulturális autonómiájának biztosítása mellett foglalt állást. 18 alpontban részletezték. Kérték az 1965-ös alkotmány idevágó 22. cikkelyének kiegészítését a nemzetiségek érdekvédelmi szervezetének megalakítási jogával, melynek jogkörébe tartozott volna a magyar kultúrélet és iskolapolitika vezetése, a magyar vonatkozású káderpolitika ellenőrzése, a múlthoz kapcsolódó műemlékek gondozása, a nemzetiségi sérelmek jogorvoslása és amely saját sajtóorgánummal is rendelkezett volna. Hivatalos állásfoglalást követeltek, mely kimondta volna, hogy a kisebbségi kultúra a magyar kultúra szerves része, nem pedig a román kultúra valamiféle ágazata. Kérték, hogy az Oktatásügyi Minisztériumban, illetve a megyei tanfelügyelőségek keretein belül hozzák létre a nemzetiségi oktatás szakosztályait, állítsák vissza a magyar nyelvű óvodákat, iskolákat és egyetemeket, ezzel biztosítva minden magyar ajkú gyermek anyanyelvi tanulási lehetőségét, külön kitérve Románia történelmének és földrajzának magyar nyelvű oktatására. Követelték, hogy szerezzenek érvényt a tanszemélyzet státusára vonatkozó 6/1969. számú törvénynek, melynek értelmében a magyar nyelvű osztályokban a nyelvet nem, vagy alig ismerő pedagógusok nem taníthatnak. Felszólaltak az osztályok kötelező létszámának csökkenése mellett, hogy ne szűnjenek meg a falusi magyar iskolák és a jugoszláv nemzetiségi törvény alkalmazását kérték, mely már kilenc tanulóért iskolát létesített. Kérték a Kriterion nemzetiségi könyvkiadó hatáskörének és anyagi alapjainak növelését, hogy ez magára vállalhassa azokat a feladatokat is, melyeknek a kisebbségek nyelvén történő könyvkiadást illetően a többi kiadó nem tett eleget, továbbá, hogy a magyar nyelvű sajtó, a rádió és a televízió magyar nyelvű adásai a romániai magyarság aktuális és lényegi problémáival foglakozhassanak. Követelték, hogy a magyar hatóságok szüntessék meg a magyar értelmiség gyanús elemként történő kezelésének gyakorlatát, a titkosrendőrség által kizárólag magyar voltuk miatt történő állandó megfigyelését és zaklatását. Az utolsó alpont a tényleges vallásszabadságot és a magyar egyházak valódi belső autonómiáját követelte.

A harmadik három alpontban is kibontott követelés a túlnyomóan magyarlakta területek önigazgatását – Székelyföld autonómiáját – és a méltányos képviseleti részt az ország vezetésében kérte. A szintén három alpontban kifejtett negyedik pont a tág értelemben vett Erdély (a történelmi Erdély, a Részek és a Bánság) etnikai összetétele mesterséges megváltoztatásának azonnali leállítása mellett foglalt állást. Az ötödik pont a romániai magyarság azonosságtudata kialakításának és fejlesztésének lehetővé tételét követelte mind a múlt, mind a jelen vonatkozásában, összesen kilenc idevágó alpontban.

A hatodik pont követelte, hogy a magyar nyelv, a tág értelemben vett Erdély minden magyarok által is lakott vidékén, a hivatali és a köznapi használatban egyenrangú legyen a román nyelvvel. A harmadik és negyedik alpontok kérték, hogy a szóban forgó településeken a román nyelvű iskolákban is kötelező legyen a magyar nyelv tanítása, továbbá, hogy az itteni helység- és utcanevek, az üzletek feliratai, az üzemek és közintézmények, az árucikkek nevei, a múzeumok, stb. feliratai kétnyelvűek legyenek.

A hetedik pont követelte, hogy a romániai magyarok a románokéval egyenlő érvényesülési lehetőségekkel bírjanak és szűnjön meg az a gyakorlat, mely a szakmai előrehaladásnál, valamint a munkahelyi felvételnél nem a szaktudást, hanem mindenekelőtt az etnikai hovatartozást vette figyelembe. A nyolcadik pont a történelmi és kulturális múlthoz kapcsolódó környezet megőrzése mellett foglalt állást, miközben a kilencedik pont a még magyarul beszélő moldvai csángóság esetében kérte, hogy ez újból magyarnak vallhassa magát – a statisztikai gyakorlattal szemben, mely a csángóság egészét románnak tekintette –, és hogy újra bekapcsolódhassanak a magyar kultúrkörbe. A tízedik pont – a Memorandum negyedik pontjának megfelelően – követelte, hogy pártatlan nemzetközi, románokat és magyarokat is magába foglaló bizottság vizsgálhassa meg a romániai magyarok helyzetét és dönthessen a sorsukat érintő vitás kérdésekben.

Bár a „követelések” elsősorban a romániai magyarság érdekeit szem előtt tartva fogalmazódtak meg, azzal a szerkesztők is tisztában voltak, hogy „megoldásuk nem szakítható ki az általános érdekű kérdések hálózatából” és a közös ügyek nyílt felvetésében „mindenekelőtt a románság lenne illetékes”. A szokatlanul kemény hangú „akciót” nem tartották elhamarkodottnak, azzal érveltek, hogy „valahol benn is meg kellene végre bontani a hallgatás falát, valamint a jogtalanságnak és önkénynek azt a mozdulatlan és mozdíthatatlannak tűnő tömbjét, mely Románia minden lakójára (a haszonélvezőket kivéve) lázálomként nehezedik, és amelynek köszönhető végső soron az ország minden szempontból katasztrofális mai állapota”. Úgy vélték, hogy a programjavaslat a románság érdekeit is magában hordozza, „hiszen a jogszerűség biztosítása az ő jogaikat is szükségképpen bővítené”.

Az Ellenpontok 8. száma a szamizdatkiadvány máig legismertebb száma. Az itt publikált Memorandum és a Programjavaslat kortörténeti dokumentumnak számítanak és egyben a korabeli romániai magyar civil ellenzékiség leghíresebb fegyverténye. A két iratot az idők során többször is leközölték. Magyarországon a Beszélő 1982 decemberi 5-6. száma ismertette. Franciaországban a Párizsi Magyar Füzetek 1983. évi 12. számában „Mi történik Erdélyben?” címmel esemény-összefoglalót közölt, a Memorandumot teljesen egészében hozta, míg a Programjavaslatból részleteket idézett. Az iratokkal foglalkoznak a korabeli legjelentősebb osztrák, német, svájci, francia és angol nyelvű lapok is. Külön kiemelendő a Szabad Európa Rádió, mely az iratok tartalmát 1982 folyamán többször is beolvasta és a legfőbb terjesztője volt az éter hullámain. Az Ellenpontok szerkesztőinek Memorandumát és Programjavaslatát Szőcs Géza is felvette a New Yorkban 1986 végén kiadott Az uniformis látogatása című kötetében. A rendszerváltás után a két irat Tóth Károly Antal munkáiban többször is közlésre került. Súlyukat és fontosságukat jelzi, hogy Cs. Gyimesi Éva 2009-ben kiadott Szem a láncban. Bevezetés a szekusdossziék hermeneutikájába című kötetében szintén publikálta, „mivel a dokumentumok emléke elhalványult, és a legfiatalabbak úgyszólván semmit nem tudnak róla”.