COURAGE

gyűjtemények hálózata

Olasz Attila Szegeden született 1982-ben. Általános és középiskolai tanulmányait Szegeden végezte. A középiskola befejezése után a Szegedi Tudományegyetem rajz-művelődésszervező szakára nyert felvételt, ahol 2004-ben szerzett diplomát. 2004-ben felvételt nyert a Pécsi Tudományetem Művészeti Karának festő szakára. Festőművész diplomáját 2009-ben vette át. Rendszeresen vesz részt csoportos és egyéni kiállításokon, művei több neves hazai magazinban és folyóiratban jelentek meg.

1949. július 19-én született Hódmezővásárhelyen, általános és középiskolai tanulmányait szülővárosában végezte. Érettségi vizsgáját 1967-ben tette le a Bethlen Gábor Gimnáziumban. 1968-tól a József Attila Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának lett hallgatója, ahol 1973-ban szerzett magyar-francia szakos középiskolai tanári diplomát. Ugyanebben az évben a szegedi Tiszatáj folyóirat főállású munkatársa, majd 1978-tól 1986-ig, a lap betiltásáig főmunkatársa volt. Feladata – az olvasószerkesztői tennivalók mellett – elsősorban a vers,  a tanulmány és a kritika rovat szerkesztése volt. Egyetemi doktori értekezését Németh László és a régi magyar irodalom címmel írta, s 1978-ban védte meg.

     Olasz Sándor felsőoktatási tevékenysége 1979-ben kezdődött, kezdetben óraadóként a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, majd 1986-tól 1988-ig főállású adjunktus volt a szegedi főiskolán. 1988-ban Grezsa Ferenc tanszékvezető meghívta a JATE II. sz. Magyar Irodalomtörténeti Tanszékére. Ettől kezdve a 20. századi magyar irodalom tanítása éveken át szinte kizárólagosan Olasz Sándor feladata volt az egyetemen. 1992-ben védte meg Nyugat-európai minták Németh László regényszemléletében című kandidátusi értekezését. 1993-ban egyetemi docensnek nevezték ki, 2000-ben a Szegedi Tudományegyetemen habilitált. 2005-ben a Magyar Tudományos Akadémia doktora lett.

     A Tiszatáj folyóiratnak 1973-tól volt munkatársa, majd 1978-tól főmunkatársa. 1989-től a Tiszatáj főszerkesztő-helyettese, 1996-tól haláláig főszerkesztőjeként tevékenykedett. Fontos szakmai eredményként tartotta számon e lap szerkesztését, s az ezzel összefüggő tudományszervező munkát.

     Tíz önálló kötete jelent meg, s közel harminc könyvet szerkesztett. Tagja volt több irodalmi és tudományos társaságnak, így a a Magyar Írószövetségnek, az MTA köztestületének, a Magyar Irodalomtörténeti Társaságnak, a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaságnak is. Munkásságáért számos díjban, elismerésben részesült.

Ordass (Wolf) Lajos magyar evangélikus püspök volt. 1901-ben született Torzsán. Teológiai tanulmányait Budapesten, Sopronban és Wittenbergben folytatta. 1924-ben avatták fel lelkésznek. 1931 és 1941 között Cegléden, majd 1941 és 1945 között Budapesten, a kelenföldi evangélikus gyülekezet lelkésze volt. 1944. március 19-én a német megszállás elleni tiltakozásul magyarosította nevét Wolfról Ordassra. 1945. szeptemberben a bányai evangélikus egyházkerület vezetőjének választotta. Ordass három éve vezette már az egyházkerületet, amikor az Államvédelmi Hatóság Gazdasági Rendőrsége 1948. augusztus 23-án házkutatást tartott nála, őrizetbe vették, kihallgatták, majd hazaengedték. Szeptember 8-án azonban újból letartóztatták, és az uzsorabíróság október 1-jén deviza bűncselekmény vádjával két év fegyházbüntetésre ítélte. A politikai vezetés azért folyamodott rendőri és jogi eszközökhöz, mert megítélése szerint az állam és az evangélikus egyház küszöbön álló „megegyezésének” mindenekelőtt Ordass állt az útjában. A püspök azonban nem volt hajlandó lemondani a hivataláról, mert őt az egyház népe helyezte oda, s meggyőződése szerint e választói bizalommal önkényesen nem élhet vissza, még fenyegetésre vagy kényszer hatására sem. Tisztségét mégis elveszítette, mégpedig két hónappal az 1950. májusi kiszabadulása előtt, amikor a politikai rendőrség által megfenyegetett és megfélemlített egyházi külön fegyelmi bíróság – egy az eljárási szabálytalanságok miatt egyébként törvénytelen eljárás keretében – elmozdította őt püspöki hivatalából. 1956-ig visszavonultan élt, amikor az Egyházak Világtanácsának Központi Bizottsága és az Állami Egyházügyi Hivatal képviselőinek Galyatetőn tartott augusztusi tárgyalásai nyomán 1956. október legelején rehabilitációja megtörtént. 1956. november 3-án vette át újra hivatalát az időközben létrehozott Déli Evangélikus Egyházkerület élén. E püspökségét 1958 júniusáig viselhette, amikor egyháza kényszernyugdíjazta. Félreállítása ezúttal végérvényes volt, többé nem térhetett vissza az evangélikus egyházvezetés soraiba.

Ordass inkább példateremtő püspök volt, mintsem korszakalkotó: Nem is lehetetett az, hiszen a kommunista diktatúra keretei között aktív püspöksége mindösszesen 4,5 évig tartott-tarthatott. Azt is töredékesen, két rövid időszakban (1945–1948 és 1956–1958) gyakorolhatta. Élete utolsó 28 évét börtönben (1948–50), vagy félreállítva (1950–1956 és 1958–1978), kényszer nyugdíjasként, az aktív egyházi szolgálattól elszigetelten töltötte. E közel három évtizedben azonban különleges konfliktus helyzetet teremtett, s mind az egyházi, mind a pártállami vezetőknek sok fejtörést okozott az a tény, hogy Ordass mindemellett két hatéves cikluson át tagja volt a Lutheránus Világszövetség (LVSZ) elnökségének. Az elnökségi üléseken azonban egyszer sem vehetett részt, kivéve azt a két nagygyűlést, amikor a lutheránus világszervezet elnökségébe beválasztották.

1945 és 1953 között nemzetgyűlési és országgyűlési képviselő. 1945-től az FKgP Országos Intéző Bizottságának, 1946–47-ben a Politikai Bizottságának tagja. 1948–49-ben a párt egyik társelnöke. Az együttműködés híve az Magyar Kommunista Párttal. 1949-től a Magyar Függetlenségi Népfront Országos Tanácsának tagja. 1947–50-ben vallás- és közoktatásügyi miniszter, majd 1952-ig a Múzeumok és Műemlékek Országos Központjának elnöke. 1949-ban, a Magyar Néprajzi Társaság LXI. közgyűlésén elmondott, A magyar néprajztudomány elvi kérdései című beszéde kijelölte a néprajztudomány szerepvállalását a szocializmus időszakában. Közben 1948–49-ben a Magyar Tudományos Tanács társelnöke. 1945-től a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) levelező tagja, majd 1946-tól tanár a budapesti néprajzi intézetben. 1951-től a folklór tanszék tanszékvezető egyetemi tanára. 1949-től 1956-ig a Magyar Néprajzi Társaság elnöke. 1953-tól előtérbe kerül oktatói munkája. Ugyanebben az évben megalapította a Népművészet Mestere díjat, amelyet azóta is augusztus 20-án adnak át. 1954-ben alakuló Hazafias Népfront Országos Tanácsának tagjává választották. 1957 és 1963 között az ELTE rektora, 1958-tól haláláig országgyűlési képviselő és a Népköztársaság Elnöki Tanács tagja. 1958-tól az MTA rendes tagja és ismét a Magyar Néprajzi Társaság elnöke egészen haláláig. 1963-ban az ő kezdeményezésére létesült kutató csoport budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen. 1964-től haláláig tagja volt a Tudományos Ismeretterjesztő Társulatnak (TIT). Az MTA Néprajzi Kutatócsoportja 1967-ben az ő vezetésével vált önálló intézménnyé. 1970-től az országgyűlés kulturális bizottságának elnöke. 1967-70-ben az MTA I. osztályának titkára, 1973-ig elnöke. 1970-től ismeretterjesztő rádiósorozatot indított Kis magyar néprajz címmel, amely során évente más-más témakörben kínálták a rádióhallgatók számára az ötperces kis előadásokat. Vállalta a „Röpülj páva” versenyek szakmai támogatását. Tudományszervező a néprajzon belül, az akkor még elérhető paraszti kultúra megmaradt elemeinek bemutatására törekedett pl. Kis magyar néprajz című kötete rádió-előadásait tartalmazza, gördülékeny stílusban megírt további kötetei [írók, népek, századok (1960), Halhatatlan népköltészet (1966), Fényes, tiszta árnyak (1973) stb.] a széles olvasóközönséggel ismertették meg a néprajztudományt. 1978. március 22-én hunyt el Budapesten. Felesége Kemény Zsuzsa volt.

Számtalan díj, kitüntetés birtokosa, a Helsinki Egyetem díszdoktora, tucatnyi folyóirat, kiadvány, tanulmánykötet szerzője és szerkesztője (pl. Ethnographia, Acta Ethnographica stb.)

Naplóját 1938 és 1977 között írta, amelyet saját kérésére, halála után 30 évvel, fia adott ki. Három kötetben jelent meg 2009-2010-ben jegyzetekkel ellátva. Olyan forrásnak tekinthető, amely a Rákosi-, és Kádár-korszak időszakáról, világáról ad egy személyes és kritikus összefoglalást. A napló műfajából adódik, hogy az egyes napokra, hónapokra, évekre eső bejegyzések száma aránytalan, de egy sajátos perspektíváját adják egy ember pályájának.

Oles Obertas was born in a family of Ukrainian dissidents Evhen and Nina Obertas. He is a philologist and the author of numerous publications on the Ukrainian dissident movement and Ukrainian samizdat, including the monograph Ukrains’kyi Samvydav: Literaturna crytyka ta publitsystyka (1960 – pochatok 1970 rokiv) (The Ukrainian Samizdat: Literary Criticism and Journalism, 1960s – early 1970s). He obtained his PhD in philology from the Shevchenko Institute of Literature, the National Academy of Sciences of Ukraine. Obertas was the first director of the Museum-Archive and Documentation Centre of Ukrainian Samvydav in Kyiv, taking the most active part in classifying and archiving Smoloskyp collections after their relocation in Ukraine. As the director of the Museum-Archive, he organized a series of international exhibitions and conferences, promoting Smoloskyp collections. In 2004, under his guidance, the Museum-Archive joined the International Samizdat Research Association (ISRA), an informal network of over twenty research institutions and archives, studying and preserving samizdat collections.