COURAGE

gyűjtemények hálózata

Egy ún. philo-clip (filozófiai klip), amely Agrippa von Nettesheim könyve nyomán, Llurex (Egon Bunne) és Volkmar Hein közreműködésével készült.

Ez a klip-kategória Bódy műfaji újítása volt: mint mondta, ha reklámozni lehet a Tisza cipőt, akkor miért ne lehetne reklámot készíteni az emberi méltóságról, a becsületről vagy a kreativitásról. Ennek jegyében kitalálta, hogy filozófiai, mitológiai és költészeti klipeket hoz létre. Feldolgozta Novalis egyik versét, Euryminé mítoszát és Agrippa von Nettesheim könyvét is.

Agrippa von Nettesheim a középkor híres alkímistája és orvosa volt. Az Okkult filozófia élete fő műve, ami a hermetikus-mágikus hagyományt mutatja be, a számok hatalmával és erejével, a számok, betűk és istenségek kapcsolatával, a görög-római-héber betűk mágikus aspektusaival, a bolygók és számok összefüggéseivel foglalkozik.

Bódy észrevette (valószínűleg Bunne segítségével), hogy a time-code, ami a "képkockákat" és a hangokat kezeli, egy olyan beavatkozásra ad lehetőséget, hogy előre meg lehet írni egy programot a kép és a hang egyszerre történő összeállításához – tehát egy előzetes struktúra alapján lehet vágni, úgy, hogy az eredmény nem látható előre.

A kiindulópont a harmadik kötet hét mágikus négyzetének ábrája volt. A tudás archetípusával azonosított kabbalisztikus négyzetek és a rájuk helyezett leonardói és düreri arányfigurák adták a klip grafikus alapját. Az idővonalon előre rögzítették az ábrán szereplő számsorokat - ezt az eljárást Bódy "aleatorikus vágásnak" nevezte, ahol a folyamat logikáját véletlenszerű mechanizmusok teremtik meg.

Sötét háttér előtti zöld lézerfény, időnként árnyékalakok által kitakarva, valamint a könyvből származó képek kékes kontúrú képe jelenik meg a képen a számok által diktált sorrendben és tempóban, elektronikusan generált zene szövetére ültetve.

A mű analóg videovágó eszközzel készült a DFFB berlini stúdiójában, amihez számítógépet csatlakoztattak. Készítettek egy rövidebb, később egy hosszabb változatot is, plusz van egy Llurex elképzelése szerinti változat is, és van az Infermental egyik kiadásában is egy verzió. Az archívumban ezek közül két változat található meg.

Gyimesi tanulmánya a közvetlenül a húszas-harmincas évek erdélyi lírájában igen népszerű, de később is fel-felbukkanó, „gyöngykagylómotívum” irodalomtörténeti-esztétikai elemzése, ezen túl azonban a költői kép mögött rejlő ideologikum, a transzilvanizmus vizsgálata is. Ez a munka nem egy direkten ellenzéki könyv, viszont, ahogyan Balázs Imre József kifejtette, a sorsa által, azzal hogy elkobozta a titkosrendőrség, nagyon erős részévé vált a hagyatéknak, a gyűjteménynek, és annak, ami kifejezetten a disszidens tevékenységéhez kapcsolódott. A Gyöngy és homok ugyanakkor kulturális jelentőségében „ellenzéki” munka, miután a magyar kisebbségi kultúrának egy hagyományához viszonyul kritikai szempontokból. A transzilvanizmusnak egy olyan olvasata, ami nem volt magától értetődő 1990 előtt. A „magunkhoz” való viszonyban kritikai szempontoknak is kellett érvényesülniük és Gyimesinél az elkötelezettség nem azt jelentette, hogy saját hagyományainkról csak ódai hangon beszélhetünk. A transzilvanizmus fogalom eredeti jelentése szerint politikai-közigazgatási természetű: a svájci mintára szervezett különböző etnikumú független kantonokból összeálló föderatív rendszerű Erdély gondolatát fejezi ki, melyet Trianon előtt sokan az erdélyi kérdés optimális megoldásaként fogtak fel. A hetvenes-nyolcvanas években beállott hatalmas demográfiai változások miatt ennek minden reális esélye megszűnt. Ezt a fogalmi magot fedi le a transzilvanista eszmerendszer, mely eredetileg főleg az írók munkásságában, esszékben, műalkotásokban körvonalazódik.

Eredeti szerepe szerint ez a transzilvanizmus válasz az erdélyi magyarság helyzetében előállott változásra: a Trianon utáni kisebbségi létre, az anyaországtól elszakított nemzettöredék új politikai adottságaira. Ebben a helyzetben kellett a kisebbségi magyarság helyzettudatát megfogalmazni és nemzeti azonosságtudatát megerősíteni. Erre a túlélési „stratégiára” nagy szükség mutatkozott miután a Trianon után bekövetkezett politikai-szellemi-erkölcsi összeomlásban sokan választották az öngyilkosság, az alkoholizmus, a kivándorlás útját. 1924-ig kétszázezren telepedtek át az anyaországba. A transzilvanizmus szellemi-erkölcsi védekezés, pozitív válasz volt az elnyomatás, az elhagyatottság negatív következményeivel szemben, minthogy segített erkölcsileg elfogadtatni azt a helyzetet, amelybe az itt élő magyarság került. Mindenekelőtt az volt az ideologikus funkciója, hogy a szükségből erényt kovácsoljon: a hátrányt mintegy előnynek mutatva, a kisebbség magárautaltságát az önállóság szép lehetőségeként, a sajátos értékteremtés esélyeként mutassa fel. A transzilvanizmus így kompenzálta azt a lelki veszteségtudatot, melyet az új helyzet kiváltott. A túlélés szempontjából ez az eszmeiség pozitív szerepet játszott, hiszen az úgynevezett hőskorban a romániai magyarság talpra állását segítette elő. Meg kell jegyezni, hogy inkább egy szűk réteg ideológiájáról van szó, amelynek tagjai jobbára keresztény meggyőződésből vállalták a szolgálatot, az áldozatot, ám kétségtelen, hogy ezt a személyes hitet nem lehetett másfél millió ember ideológiájává tenni.

A transzilvanizmus kritikáját már a harmincas évek második felében elkezdték és már akkor arra a következtetésre jutottak, hogy a transzilvanizmus nem a kisebbségi helyzet és az alapérdekek józan tudatosítása volt, hanem „hit és aspiráció”, vágyálom, amely hamis valóságképet konstituált. Az érvül használt történelmi tények mind csupán részigazságok, melyeket az író-ideológusok túláltalánosítottak, hogy elfedjék velük az egyéb, főleg negatív történelmi tényeket. Erre az illuzórikus valóságképre a kisebbségi lét további szakaszaiban is szükséglet mutatkozott, és hasonló funkciót töltött be. A második világháborút követően a proletár internacionalizmus és a „dunamedencei” testvériség illúziója is abba az irányba hatott, hogy eltompítsa a győztesek és vesztesek, a többségiek és kisebbségiek közötti érdekellentéteket. Az írótársadalomban és általában a kultúrában a „kettős kötödés” hivatalos elutasítása (1968) után újraéledt az erdélyi regionalizmus önérzete, melyet a hatalomtól ajándékba kapott kisebbségi intézmények is megerősítenek.

A Ceaușescu-rendszer hatalmi manipulációi és a magyarság egyes képviselőinek együttműködési készsége egymásra találnak és segítik ennek az illuzórikus regionális öntudatnak az érvényesítését. A transzilván ideologikum ennek megfelelően a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején támadt fel újra, amikor a korántsem megoldott kisebbségi létben ismét megjelenik az identitás újrafogalmazásának szükséglete. Ez elsősorban a tradíció tudatos újraélesztésében, Gáll Ernő ideológia-történeti munkásságában és a „sajátosság méltósága” mögötti ideologikumban jelentkezik. Beke György publicisztikája, de a második Forrás-nemzedék költőinek lírája is fenntartja az együttélés pozitív lehetőségeinek, a transzilván történelmi tradíciók meghatározó szerepének illúzióját, valamint a kisebbségi humánum erkölcstöbbletének mítoszát: a „helytállás”, a „szolgálat”, az „áldozatvállalás” szereplehetőségét, mely elaltatja a valós érdekek megfogalmazásának igényét.

Gyimesit a két világháború közötti kisebbségi ideológia, a transzilvanizmus azért foglalkoztatta, mert – főleg irodalmi motívumok, jelképek révén – felismerte, hogy egy ilyen erkölcsközpontú ideológiai képződmény eleve magában hordja a folytonos politikai kompromisszum lehetőségét. Nagyon nehéz ugyanis a helytállás erkölcse és a beletörődés közötti határvonalat meghúzni. Feltette a kérdést: vajon a kisebbségi sorsot heroikusan vállaló értelmiség ideológiája nem önigazolás-e arra, hogy nem cselekszik a helyzete megváltoztatásáért? A munka megírásakor úgy látta, hogy a megalkuvások politikai hagyománya is meghatározta, hogy az ő nemzedéke a két világháború közötti állapotnál még súlyosabb kisebbségi helyzetbe került. Bevallott célja az volt, hogy rámutasson ennek az eszmeiségnek az utópikus, mitikus jegyeire, amelyek elfedik a kisebbség valóságos politikai érdekeit, és a helyzet megnyugtató rendezésére irányuló stratégia helyett illózóikkal kárpótolják az erdélyi magyarságot. A kézirat 1985 első hónapjaiban készült el, amikor úgy tűnt, hogy egy érzelemmentes, kellőképpen elvont fogalomrendszer alkalmas arra, hogy kiadható formában elvégezze a két világháború közötti vezető ideológia kritikáját. Mellőzni próbálta mindazokat a patetikus szimbólumokat és metaforákat, melyek a nyolcvanas évek romániai magyar szellemi életében burkolt formában fogalmazták meg az erdélyi magyar helyzet- és azonosságtudatot, s az erdélyi szellem, a kisebbségi sors pozitív értékeit kiemelve a diktatúra alatti kétszeres elnyomással igyekeztek megbékíteni.

Meglehetősen erős kritika jellemzi a Gyöngy és homok transzilvanizmus-szemléletét. Ez azonban nem közvetlen. Elsősorban a fogalmak tisztázására irányul, azzal az igénnyel lép fel, hogy a mítosszá fényesített értékeket a maguk valóságában ragadja meg. Az ideológia összetevőinek szenvtelen boncolgatása viszont olyan hatást váltott ki egyesekből, hogy volt, aki destruktívnak nevezte szerzőjét és rombolónak minősítette a kéziratban terjedő tanulmány hatását, mégpedig azért, mert a transzilvanizmus ellentmondásos értékszerkezetének ez a könyörtelen feltárása könnyen elvehette az olvasó kedvét attól, hogy továbbra is vállalja a kilátástalannak tetsző kisebbségi helyzetet. A meglehetősen önkritikus múltszemlélet mellett, amely egyúttal a jelenre is irányult, nem tudta a reménynek az érveit felsorakoztatni, nem tudott a jövőre vonatkozó perspektívát nyújtani, miután 1985-1987 között nem látott semmiféle reális alapot arra, hogy az erdélyi magyar jogfosztottság megváltozhat. Számára a helyzet és a kisebbségi tudat pontos felmérése, a reflexió igénye, a szellemi felülemelkedés vágya volt fontos, az elemző fogalmak rendszere, amely által megragadhatta a legkényesebb ellentmondásokat is.

A tanulmány nem jelenhetett meg. Először 1985. október 1-jén kobozta el a Securitate a szerző lakásán lefolytatott házkutatás során. Gyimesinek kapásból kellett fordítgatnia belőle kihallgatóinak. Majdnem egy évre rá Illyefalván, 1986. augusztus 30-án, a Molnár Gusztáv szervezte Limes-kör keretében mégis sor került a kézirat vitájára. Balázs Sándor, Bíró Béla, Fábián Ernő, Salat Levente szólott hozzá (I236674/4). Ezt a vitaanyagot a tanulmánnyal együtt szerették volna kiadni „majd, ha kedvezőbb idők jönnek”. 1987 február 7-én Molnár Gusztáv bukaresti lakásán házkutatást tartott a Securitate és a Limes-anyagokkal együtt ezt a munkát is elvitte (I236674/1), de akkora már egy példánya „biztonságban” volt. A tanulmány harmadik elkobozására a Gyimesi otthonában tartott 1989. június 20-ai házkutatáskor került sor (Cs. Gyimesi 2009).

Gyimesi a fordulat után 1992-ben megjelent tanulmányt „figyelmeztető tükör”-nek szánta, hogy az erdélyi magyarság többé ne essen az önáltatásnak azokba a csapdáiba, amelyeket a két világháború közötti eszmerendszer magában rejtett. A transzilvanizmusnak tulajdonított idealizáló erkölcsi nézőpont, a tehetetlenségig túlzott türelem, a szenvedés vállalásának hajlama ugyanis az emberi jogi küzdelmek útjába állhatott. Azon a véleményen volt, hogy meg kell találni az egyensúlyt az átvészelés transzilvanista ideológiája és a küzdelem jogi és politikai irányelvei között, továbbá nem csupán érzelmi-erkölcsi megbékélésre, hanem mindenekelőtt emberhez méltó életet biztosító jogi keretekre van szükség ahhoz, hogy kisebbségi helyzetben is az erdélyi magyarságnak harmonikus, teljes élete legyen.

Csalog Zsolt a Kemény Istvánnal folytatott szociológiai terepmunka során ismerkedett meg Tiszaroffon Mohácsi Bálintné Muka Eszterrel (1909–1984), akinek élettörténete és karaktere, beszédmodora azonnal megragadta a figyelmét. Csalog számára Eszter néni a fokozatosan eltűnőben lévő paraszti kultúra egyik utolsó képviselője volt. 1971-től 1974-ig összesen 90 órányi interjúanyagot rögzített az asszonnyal. Az interjúkból összeálló Parasztregényt 1973 után megpróbálta a Szépirodalmi Könyvkiadónál megjelentetni, de cenzurális okokból nem járt sikerrel, pedig a belőle készült rádiójátékot 1974-ben a Magyar Rádió már sugározta. Végül a regény 1978-ban jelenhetett meg (az első kiadást 1985-ben és 1999-ben két további követte). A Parasztregény hozta meg Csalog számára a sikert és az irodalmi elismerést, ekkor kötött életre szóló barátságot többek között Lengyel Péterrel és Tar Sándorral.

Az írás 1988 februárjában készült el. Publikálására a Magyar Ifjúság, Budapesten nyomtatott országos ifjúsági hetilapjában, a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség időszaki kiadványának 25 számában, 1988. július 17-én került sor. Írásában Gyimesi helyteleníti, hogy „erdélyi menekültté” nyilváníttatja magát az a magyar értelmiségi, akinek a haja szála sem görbült addigi tetteiért. Átérzi az érintett létbizonytalanságát, ha a következő tanévre megmarad-e állása, az aggodalmát, ha gyermekei tanulhatnak-e tovább magyarul, és a félelmet is, hogy a tanulmányok elvégzése után milyen messzi román vidékre helyezik majd ki. Ennek ellenére, a kivándorlás melletti számtalan ok mellett, helyben maradásra szólított fel. Rámutat arra, hogy a távozással a számban és erőben megfogyatkozott magyarság még szegényebb lesz és az a tér, amit az elmenéssel önként átenged a megszólított, a beolvasztó többség hatalmát növeli az ittmaradottakon. Gyimesi ítélkezik is a „szegény erdélyi menekült” szerepét vállaló fölött. Szemére hányja, hogy őt sem sújtotta jobban az a hátrányos helyzet, mint amit a romániai kisebbségi lét általában jelent. Felrója, hogy nyilvánosan – sem személyesen, sem másokkal együtt – sosem tette szóvá – kérvényezéssel, memorandumokkal – nem tett semmit azért, hogy tartsák tiszteletben az alkotmányba foglalt jogokat, az anyanyelvhasználat, az iskoláztatás, a művelődés lehetőségei területén, melynek következménye legfeljebb annyi lett volna, hogy „nacionalistának” minősítik, mert „nem természetes dolog és nagyon fárasztó is, hogy az alkotmányban kijelentett jogokért naponta meg kelljen harcolni”. Kimondja, hogy a „menekült”, nemcsak a közös hátrányos helyzetből, hanem a felelősségből is kimenekült, amellyel itt a magyar nemzetiségnek és közvetve a nemzetnek mint értelmiségi tartozott (ACNSAS, I017980/1, 138–141).

Gyimesi akkori helyzetét az 1988 júliusában Magyarországon megjelent írás tovább súlyosbította, hiszen a romániai emberi jogok megsértését több vonatkozásban emlegette, és szaporította az ellene felhozott vádak sorozatát. A Securitate Kolozs megyei szervei már 1987-ben átadták ügyét a Babeș-Bolyai Tudományegyetem vezetőségnek és utasították a rektort az ellene indítandó fegyelmi eljárásra. Ebbe a folyamatba illeszkedik az 1988. július 26-án tartott fegyelmi gyűlés, ahol az egyetem Szenátusának Végrehajtó Bizottsága Gyimesit utolsó figyelmeztetésben részesítette, rendelkezett arról, hogy egy háromtagú bizottság vizsgálja felül az oktató magatartását és szakmai tevékenységét, a döntéshozatalig pedig további egyetemi státusát felfüggesztette (Cs. Gyimesi 2009).

A „levélnek” és általában az ilyen írásoknak a nyolcvanas évek végén gesztusértékük volt, maga a megszólalás, a véleménynyilvánítás volt a figyelemreméltó tett, fő érdemük a diktatúra csendjének megtörése (Király 1993). Viszonylag kevesen hallhatták, olvashatták a diktatúra utolsó éveinek írásait, dokumentumait. Ennek pótlására is, 1993-ban, Gyimesi közétette a Honvágy a hazában c. kötetben a nyolcvanas években keletkezett az adott kontextusban rendszerellenesnek mondott tanulmányait, magán- és nyílt leveleit, előadásait, beszélgetéseit, melyeket – némileg kisebb terjedelemben – követnek a rendszerváltó fordulat utáni írásai 1992 nyaráig terjedően (Cs. Gyimesi 1993).

A filozófus Egyed Péter és a költő Szőcs Géza vették rá Darkó Istvánt, hogy írjon és írásait egy külön kötetben megjelentesse. Darkó írásai azonban nem alkottak egy szabályos műfajt. A könyvében is az a zavar, hogy egyik másik hasonlít egy novellára, vagy egy-egy rövid elbeszélésre és mégsem az. Irodalmi kifejezéssel, ez egy olyan text écriture, ami mintázva van valamilyen bevett műfajjal. Akkoriban a szövegnek, a szövegirodalomnak a korát kellett volna élni Romániában is, mint egész Európában, csakhogy ez egy olyan szerencsétlen közeg volt, ahol, ha az ember nem alkalmazkodott az irodalmi sztenderdekhez, akkor az írásait nem publikálták. Darkó nem alkalmazkodott a korabeli irodalmi sztenderdekhez, mert neki színészként nem volt tétje. Azt írta le, amit akart, ahogyan érzett, és ahogyan látott. Írásai gyakran egy hangzó anyagnak az írásbeli megmódolása. Bizonyos esetben hamarabb halhatta azt, ami történik, mint ahogyan lejegyezte. A hangból született az írás, és az egyik műfaj adta meg a másik lehetőségét a számára, Darkó azonban mindegyik műfajban voltaképpen színész maradt, mint ahogy mind a magnójátékok, mind az írások előadhatóak. „Városában” „desztillált emberek” laknak, akik ámulkoztatóan viselkednek, de gondolataikkal, rögeszméikkel az átlagember viselt dolgait hordozzák a vállukon. Darkó korábbi írásaiból számtalanszor „plagizál”, hol a Macskarádió műsoraiból ollóz, hol Szénégető Henrik vagy Fruléz írásait közli, máskor a Bendzin című lap cikkeit másolja le. Fiktív világának szereplői megszervezik a maguk saját életét, létrehoznak egy fiktív valóságot, egy bizonyos halálos tartalommal, amelyből megérthető, a gyávaság normalitása miatt alaposan elrejtett saját valóság. Abban áll írásainak rendkívülisége, hogy többféle tartalmú és rétegű, szerkezeti fantasztikumot hoznak létre, amelynek egyféle hermeneutikai viszonya van a korabeli valósággal. Darkó egy pillanatra sem feledkezett meg azokról, akik az ellentörténetet, a világrendet teremtő erővel szemben az aljasság kultúrtörténetét írják, akik mindenféle csapdákat készítenek az emberiség gondtalanabbik fele számára, zaklatják, fenyegetik és üldözik őket. A sötétség és az aljasság népét azonban nem lehet uralomra segíteni. Darkó írásai megannyi utalás egy ilyen utópiára, amelyekben folyamatosan megszólal a nyomott egzisztenciák hangulata és kilátástalansága, a Semmi.

A Kriterion Könyvkiadó Forrás-sorozatának volt egy hivatalos bizottsága, szerkesztő tanácsa. Az volt a bevett eljárás, hogy vagy tőlük, vagy más neves írótól kértek egy ajánlást. Két ajánlásnak kellett megtámogatnia a Forrás-kötetet és a szerkesztőnek szokásjoga volt, hogy attól kérjen ajánlást, akitől akar. Nem attól kért ajánlást, akiről nyilvánvalóan tudta, hogy a kéziratot majd kedvezőtlenül véleményezi. Egyed azért fordult a költő és író Csíki Lászlóhoz és Bajor Andorhoz, mert tudta, hogy értik a szerző mondanivalóját. Meglett a két ajánlás, ki is adták a kötetet, és akkor jött a hivatalos szerkesztőtanácsi embereknek az az álláspontja, hogy Egyed túllépett a szabályokon, és ezt a dolgot eltúlozta vagy elsiette. A romániai magyarság irodalmi, művészeti és kritikai hetilapjánál, a kolozsvári Utunknál szervezett tanácskozásnál lett téma. Ott voltak Balla Zsófia, Szőcs Géza, a harmadik Forrás-nemzedéknek a képviselői, akik azonban azt mondták, hogy a kéziratot mindenképpen ki kell adni, mert fontos, kifejez valamit, ami az életérzésükből fakad. Darkó írásában megtalálták magukat, sokkal inkább, mint más írásokban, amelyek a Forrás-sorozatban korábban megjelent, unalmasan, szürkén, porosan, elfeledhetően.

Egyed Péter a kulturális ellenállás kifejezést, amely a román sajtóban is felbukkant, és egy sajátos műfajt képez, tartalmilag úgy értelmezi, hogy egy más kultúráról van szó. Azért állítja ezt, mert a Kritérion Könyvkiadó szerkesztőjeként egész pontosan ismerte a cenzúra utasításokat. Nagyon jól tudta, hogy mi lenne az a kultúra, amit a Román Kommunista Párt elvár az alkotóktól. Ismerte a kulcskifejezéseket, levelezett különböző dolgok miatt az ideológiai titkárokkal, akik mindig megírták, hogy mi kell legyen a versben, s az is lejött, hogy mi kellene legyen a prózában és így tovább. Ha ez nem volt benne, akkor nyilván egy más kultúra született, nem az, ami a hivatalos elvárási rendszer szerint van, és abban működik. Ez azonban nem működhetett, mert senki sem volt hajlandó pártfunkcionáriusként írni a nyolcvanas években. Kimondottan egy olyan helyzetben, ami a Macskarádiót illeti, és ahol semmi másról nincs szó, csak hogy mindenkit üldöznek, az üldözőket is üldözik körbe-körbe, az igazán nem lehetett semmilyen hivatalos ideológiai normának megfelelő tartalom. Egyed szerint az „ellenesség” nyíltan azt mondja, hogy „ezt nem”. Darkó írása nem direkten megy a rendszer ellenében. Hanem azt mondja, hogy van egy „Más”, ami kifejez benneteket, és aminek semmi köze ehhez a rendszerhez. Ami azt mondja, hogy az, amiben éltek, az nem olyan, és arra figyeljetek, hogy üldöznek titeket, hogy halál közelben vagytok. Ezek az érzések, amelyek átjönnek szövegéből.

A ma már elképesztőnek számító 5000 példányban kiadott kötet, meglehetősen jelentős irodalmi szubkultúrát szült. Darkó írásainak értelmezése a továbbiakban időszakosan felbukkant az író és irodalomkritikus Mózes Attila, az irodalmár Gyulai Levente, a művészeti író Martos Gábor, vagy az irodalomtörténész és költő Miklós Ágnes Kata munkáiban.

A festmény a Zuglói kör mintegy tíz éves fennálásának abból az időszakból származik, amikor a csoport tagjainak munkásságában leginkább kiteljesedett a francia absztrakt expresszionizmus hatása, ami a magyarországi Art Informel rövid, de határozott manifesztációjának számít. A kifejezés szabadságát hangsúlyozó festészeti trend azért vált a magyar kontextusban igazán fontossá a hatvanas évek elején, mert szembe helyezkedett a kor kultúrpolitikája által kizárólagosan elvárt szocreál esztétikai elvekkel. Így a művészet autonómiája mellett való állásfoglalás politikai jelentőséggel ruházódott fel, ami sajátos jellemzője nem csak a magyar, de a közép-kelet-európai neo-avantgárd törekvéseknek is.

A Két nő kiállítástörténeti szempontból is jelentőséggel bír, mert szerepelt a Zuglói kör ÚT – Új Törekvések című tárlatán 1966-ban, amelyet a megnyitó után azonnal bezáratott a Képzőművászeti Lektorátus. A kiállítást a MALÉV KISZ klubjában rendezték meg, és többek között Bak Imre, Deim Pál, Galambos Tamás, Hortobágyi Endre, Lakner László, Molnár Sándor és Nádler István mutatta be műveit. Az alternatív helyszínre azért esett a választás, mert a hivatalos kiállítóhelyeken nem lett volna lehetőség a kiállítás megrendezésére, különösen a korábbi, a Képzőművészeti Főiskola KISZ klubjában 1963-ban rendezett és betiltott tárlat után.

A képen Gémes János (Dixi), a kizárólag élőbeszédben megnyilvánuló, szituációkat provokáló költő látható a Kárpátia étterem teraszán, feltehetőleg 1969-ben. Dixi hosszú évtizedeken át közismert, kikerülhetetlen szereplője volt a budapesti éjszakának. Folyamatos monológot adott elő, asszociatív módon szónokolt, a mondat eleje és vége között szójátékokkal teremtve kapcsolatot, közben mindig tekerve néhányat a gondolatmeneten. Zavarba ejtő jelenség volt, gyakran lenyűgöző, nem ritkán provokatív, néha agresszív, a vesékbe látott, és nem törődött a következményekkel.

A kép készítője ismeretlen. A fotó egyenetlen széléből arra lehet következtetni, hogy egy nagyobb fotográfia részletét vágta ki valaki. Legérdekesebb mozzanata, hogy ez a valaki gombostűvel ki is szúrta a képen látható személy szemét. Zuzu szerint ez a gesztus olyan, mintha egy nő csinálta volna.

Bódy Gábor mutatta be Dixit Zuzunak 1971-ben. Dixi akkoriban a Kárpátiával szemben lakott egy srácnál, aki farmernadrágokat varrt. Alkalmi lakhelyválasztását minden bizonnyal a hely közelsége is inspirálta, törzsvendég volt a Kárpátiában, és Zuzu emlékei szerint szívesen voltak az emberek a társaságában. Általában a teraszon ült, a bejárat mellett, mert onnan befelé is lehetett látni, meg az utcára is. Idősebb volt náluk (ők még középiskolások voltak, a Kisképzőbe jártak, Bódy pedig a Bölcsészkar hallgatója volt).

Sok egyetemista és művész járt akkoriban a Kárpátiába, írók, költők, képzőművészek, zenészek, gyakorlatilag ez a társaság alkotta ebben az időszakban a törzsközönséget. Zuzu gimi után nem egyszer megfordult a Kárpátiában barátjával, Gombával (Gombás Erzsébet, Bódy A harmadik című filmjének egyik főszereplője) együtt. Ezt a fotót is elsősorban a helyszín miatt tartotta meg.

Dixi (1943 – 2002) alakját a róla szóló történeteken és fényképeken kívül néhány film (Rosszemberek, Az erőd, Kárhozat, Ex-Kódex, Rocktérítő, Forradalom után, Dixi), néhány hangfelvétel (Dixi Land Lee, Dönci Project: Dixi) és néhány videó őrzi. 1976-ban Zuzuval együtt személyesítették meg Antoine és Désiré alakját Cseh Tamás lemezének borítóján. Egyik ihletője és főszereplője Bereményi Géza Vadnai Bébi című regényének is.

Ez a legépelt beszélgetés eredetileg Diósi Pál prostitúcióval kapcsolatos kötetében, az 1990-ben megjelent Ez nem kéjutazás című műben kapott volna helyet. Diósi Pál – aki eredetileg kazettára vette fel a beszélgetéseit, majd támogatás híján azokat saját költségén legépeltette – az említett interjúban egy zsidó származású férfival beszélgetett, aki többször is igénybe vette egy prostituált szolgáltatásait. A Gondolat Kiadó szerkesztője úgy gondolta, hogy káros lenne a budapesti zsidóság számára, ha kiderülne, hogy izraelita származású férfiak is járnak örömlányokhoz, így végül az interjú kéziratban maradt.

A Fekete Doboz „Duna-gate” című 34 perces dokumentumfilmje az 1990 januárjában kirobbant lehallgatási botrány eseménykövető dokumentációja. Végvári József, a BM III/3-as ügyosztályának őrnagya a Fekete Doboz kameráját hívta segítségül annak leleplező dokumentálására, hogy a szabad választások előtt alig pár hónappal az MSZMP utódpártja, az MSZP – a pártok közötti korábbi megállapodást semmibe véve – ugyanúgy folytatja a lehallgatásokat és megfigyeléseket, ahogy azt 1989 előtt is tette. Elbert Márta az ügy felderítésére és hatására így emlékezett egy interjújában:

„Utána januárban, a szintén a mi felvételeink nyomán kirobbanó Dunagate botránnyal, pedig gyakorlatilag belügyminisztert buktattunk. Ma már a III/3-as ügyosztály és annak tevékenysége közismert. Akkoriban viszont még fogalmunk sem volt róla, hogy kik ők és hogyan csinálják, csak a Dunagate ügy kapcsán derült fény minderre. A Fekete Doboznak egyébként ezek a leleplező felvételek hozták meg az igazi hírnevet, a világ nagy tévétársaságai jelentkeztek nálunk. […] Manapság egymást követik a nagyobbnál nagyobb leleplezések, olyan ütemben, hogy szinte ki is oltja egyik a másikát. Viszont akkoriban, közvetlenül az első szabad választások előtt, szembesülni azzal, hogy ugyanúgy zajlik az ellenzékiek megfigyelése, mint az előtt, hogy a kerekasztal-tárgyalások során létrejött az ellenzék és a pártállam képviselői közötti megállapodás, nos, ez sokkolta a közvéleményt. Valójában az általunk kirobbantott Dunagate volt az első olyan ügy, amelyben arcot kaptak, és megnevezésre kerültek a mindaddig rejtésben tevékenykedő, a besúgást és a jelentéskészítést irányító emberek.”