A Történeti Levéltár alapvetően két tényezőnek köszönheti létezését: egyrészt az 1945 és 1990 között fennálló szocialista rendszer politikai rendőrsége által termelt iratoknak, másrészt az 1989–90-es rendszerváltásnak, amely lehetővé tette, hogy ezen iratok viszonylag hamar levéltárba kerüljenek. Az önálló intézmény létrehozásának ötlete már 1990 elején, az ún. Duna-gate botrány nyomán előállt helyzetben felvetődött.
A Duna-gate ügy kirobbanása felgyorsította az állambiztonsági szervek nemzetbiztonsági szolgálatokká való átalakításának folyamatát, csupán a botrányért egyedüliként felelőssé tett BM III/III. Csoportfőnökség Belső Biztonsági Szolgálattá történő átfazonírozására nem került sor. A belügyminiszter 1990. január közepén intézkedett a titkos operatív technikai eszközök és módszerek alkalmazásának felfüggesztéséről a III/III. Csoportfőnökségnél, ami gyakorlatilag a szervezeti egység felszámolását jelentette. A folyamatban lévő ügyeket a III/II. Csoportfőnökség vette át. A tervek szerint ezzel egyidejűleg intézkednie kellett volna a III/III-tól átvett „iratoknak – a vonatkozó jogszabályokban meghatározott leghosszabb védelmi idővel való – levéltári kezelésbe adására”, ám az ezt előíró miniszteri parancsot végül nem adták ki. Vagyis a Belügyminisztériumban hagyott állambiztonsági iratok a belügyi irattár őrizetében maradtak.
1990. szeptember 3-án Demszky Gábor és Hack Péter ellenzéki képviselők törvényjavaslatot nyújtottak be, amely a III/III. Csoportfőnökség tisztjeinek és hálózati személyeinek politikai és közéleti szerepvállalását kívánta korlátozni a „társadalom igazságérzetére” hivatkozva. Valószínűleg a Duna-gate hatását és az állambiztonságra vonatkozó ismeretek hiányát kell látnunk abban, hogy csak a III/III-as múltat kívánták vizsgálni, mondván, az volt „az elmúlt rendszerben legegyértelműbben politikai elnyomó feladatokat ellátó szervezet”. Az Országgyűlés nem tárgyalta a javaslatot, mert a kormány nyolc hónappal később (!), 1991. május 2-án benyújtott törvényjavaslatát vette tárgysorozatba. (Ugyanakkor feltehetően a javaslat nyomán a belügyminiszter titkosította az egykori III/III-as iratokat, ami Hack Péter későbbi értékelése szerint „kisebb rossz volt, mint az adatokból való önkényes válogatás”, ti. pártpolitikai célokra. A teljes titkosításra csak 1991-ben került sor, amikor a BM Titokvédelmi Osztálya olyan szakvéleményt adott, amely szerint az állambiztonsági iratok a köztársaság 1989. október 23-i kikiáltásával automatikusan elvesztették titoktartalmukat, ezért javaslatot tett azok újbóli minősítésére.)
A kormány törvényjavaslata (amelyet mostanában szokás az első ilyen kezdeményezésnek tekinteni) szintén csak a III/III. Csoportfőnökség hivatásos és szt-tisztjeinek, hálózati személyeinek, továbbá az államvédelem és a karhatalom tisztjeinek a közéleti szerepvállalását szerette volna korlátozni. (Ez is mutatja, hogy 1990 után – hosszú időre – a III/III. vált a Kádár-kori politikai rendőrség szinonimájává.) Hosszas késlekedés, viták sorozatát követően a parlament végül 1994. március 8-án fogadta el az 1994. évi XXIII. törvényt az egyes fontos tisztségeket betöltő személyek ellenőrzéséről. A törvény szerint a meghatározott politikai–közéleti pozíciókat betöltők esetében meg kellett vizsgálni, hogy azok a III/III. illetve elődszervezetei beosztottai vagy hálózati személyei voltak-e, tagjai voltak-e az 1956 utáni karhatalomnak, betöltöttek-e olyan posztot, amelyből fakadóan hozzájutottak állambiztonsági információkhoz, illetve tagjai voltak-e a nyilaskeresztes pártnak. Az átvilágítási eljárást bírókból álló testületek, bizottságok voltak hivatva lefolytatni. A törvény az iratokról csupán annyiban rendelkezett, hogy korlátozta (30 évre megtiltotta) a nyilvántartásokba való betekintést, amelyek őrzésével – továbbra is – a belügyminisztert bízta meg. (25. §)
Az Alkotmánybíróság 1994 decemberében a törvény több rendelkezését is hatályon kívül helyezte, és az Országgyűlés számára jogalkotási kötelezettséget írt elő. Ami a témánk szempontjából lényeges: a határozat kimondta, hogy biztosítani kell az információs önrendelkezési jog gyakorlásának feltételeit, különösen azt, hogy az érintettek betekinthessenek a rájuk vonatkozó iratokba. Az Alkotmánybíróság alapelvként megfogalmazta azt is, hogy az egykori állambiztonság szervezetének és működésének a megismerése közérdek, és az ehhez szükséges adatok (köztük az ügynökök adatainak) megismerhetőségét csak a személyes adatok védelme korlátozhatja. Az állambiztonsági iratok teljes nyilvánosságra hozatalát azonban a testület alkotmányos szempontból aggályosnak találta.
A határozat nyomán a belügyminiszter szakértőkből iratfeltáró bizottságot állított fel, amely 1995 júniusára készítette el jelentését. A bizottság a minisztériumban őrzött teljes iratanyagot megvizsgálta. A szorosabb értelemben vett belügyi szervek Központi Irattárban, illetve (a megszűnt szervek esetében) a Történeti Irattárban lévő, ügyviteli értékkel nem rendelkező iratait javasolta a Magyar Országos Levéltárnak és Budapest Főváros Levéltárának átadni, illetve addig is rendezni, és a kutathatóság feltételeit már a BM-ben is biztosítani.
A személyzeti és fogyatéki iratokat, köztük az állambiztonsági tisztekre és szt-tisztekre vonatkozóakat is, ügyviteli értékük miatt, a kutathatóság feltételeinek biztosítása mellett célszerűnek tartották továbbra is Személyzeti és Munkaügyi Főosztályon őrizni (az szt-tisztek kivételével minősítés nélkül). A bizottság javaslatai nyomán a miniszter utasítására valóban megkezdődött az iratok átadása a MOL-nak, és elkészült a BM kutatási szabályzata is.
A korábban az Állambiztonsági Nyilvántartó Osztály által kezelt és a BM-ben maradt iratok túlnyomó többségét a Dokumentációs Osztály őrizte. (Elvileg a régebbi iratokat át kellett volna adni a Központi Irattárnak, de az állambiztonsági szervek csak kis részben tettek eleget ennek a kötelezettségüknek.) Ezek „sajátos ügyviteli jellege” miatt a bizottság „jelenleg még” nem javasolta a levéltári elhelyezését, hanem az információs kárpótlás és a múltfeltárás, azaz a tudományos kutatás lehetőségét biztosítandó, a német minta alapján egy külön intézmény, az adatvédelmi biztos alatt működő „állambiztonsági történeti hivatal” felállítását javasolta. A jelentés ugyanakkor az összes, azaz nemcsak a BM-ben maradt, hanem a nemzetbiztonsági szolgálatokhoz átkerült állambiztonsági iratokról is szól, és ezeket is a fenti hivatal őrzésébe és kezelésébe rendelte volna. A bizottság ugyanis rámutatott arra, hogy az 1994-es törvény indokolatlanul szűkítette le az átvilágítást a III/III. Csoportfőnökség tisztjeire és ügynökeire. Témánk szempontjából nagy jelentősége volt annak, hogy a jelentés szerint a Magyar Köztársaság Belügyminisztériumának deklarálnia kellene: nem vállal folytonosságot az 1990 előtti „rendőr-minisztériummal”, és „a történettudományra bízza a néhai diktatúra minden titkát”.
Az Országgyűlésnek 1996. július 3-án fogadta el az 1996. évi LXVII. törvényt, amely – többek között – a Történeti Hivatal (TH) felállításáról rendelkezett. Az indoklás szerint az állambiztonsági iratok őrzése és kezelése különleges szabályokat kívánt, ezért volt célszerű, hogy a Belügyminisztériumtól és a Kormánytól független intézmény végezze azokat. A szakértői bizottság javaslatával szemben ugyanakkor a TH nem az adatvédelmi biztos alárendeltségébe került, hanem önálló központi költségvetési szervként alakult meg. A törvény alapvetően az átvilágítás által érintett iratok, azaz a III/III. Csoportfőnökség és jogelődeinek anyagait, valamint egyéb, megszűnt belügyi szervek (Külügyi Osztály, Nemzetközi Kapcsolatok Osztálya, Belbiztonsági Osztály, Határőrség Felderítő Osztály, Állambiztonsági Operatív Nyilvántartó Osztály) iratait rendelte a TH őrzésébe és kezelésébe – „ha azok az e törvény hatálybalépésekor a Belügyminisztérium, Honvédelmi Minisztérium és szerveik, vagy a nemzetbiztonsági szolgálatok törvényben meghatározott feladatai ellátása céljából nem szükségesek”. Ezeken felül a III. Főcsoportfőnökség, továbbá a katonai hírszerzés azon iratait is a Történeti Hivatalnak rendelte átadni, amelyek „a nemzetbiztonsági szolgálatok törvényben meghatározott feladatai ellátása céljából – adattartalmuk miatt – nem kezelhetők”.
A TH tehát távolról sem kizárólag a III/III. Csoportfőnökség iratainak őrzésére jött létre. A félreértésre az adhatott okot, hogy az átvilágítás továbbra is csak a belsőreakció-elhárítással kapcsolatos érdekeltségre terjedt ki. A lusztrációt kiterjeszteni kívánó indítványokat később (1999-ben) az Alkotmánybíróság is elutasította, mondván, a pártállami titkosszolgálatok közül csak a III/III. Csoportfőnökséget hozták létre abból a célból, hogy „az állampárt támasza” legyen, csak ennek a működése illeszkedett „egy kialakított ellenségképhez” (mely szerint minden másként gondolkodót ellenségnek tekintett), míg a többi titkosszolgálatra – minden szoros összefonódás ellenére – mindez csak „részben” volt igaz!
A köztársasági elnök 1997. május 15-ével kinevezte a Történeti Hivatal első (és mint utólag kiderült, egyben utolsó) elnökét, Markó Györgyöt. 1997 júniusában az elnök a Belügyminisztérium illetékeseivel megállapodott az iratátadás menetrendjéről, amelynek nyomán 1997. július 1. és augusztus 31. között kb. 2500 iratfolyóméternyi, zömmel rendezetlen irat átadásra került sor. (Ezek nagyobb része különböző dossziékból, kisebb része a Dunagate-ügy kapcsán lefoglalt és zárolt működési iratokból állt.) A TH működésének első időszaka alapvetően a szervezet felállításával, struktúrájának kialakításával, a személyi állomány kinevezésével és a működés szabályainak kidolgozásával telt. A Hivatal szeptember 1-étől fogadta a saját anyagukra kíváncsi kutatókat és a tudományos kutatókat.
A TH az itt őrzött iratanyag egy iratfolyóméteréhez viszonyítva hamar a leglátogatottabb levéltárrá vált, mind az ügyfélforgalmat, mind a kutatók, illetve a kutatási események számát tekintve. A TH-t évente másfél ezer állampolgár kereste meg (az első évben, a nyitás után négy hónap alatt jött be ennyi új kérelem), ez a szám aztán 2002-ben, „a miniszterelnök állambiztonsági múltjával kapcsolatos események” hatására a duplájára nőtt. (2002 júliusától az új megkeresések száma a havi 500–700-ról bőven 1000 felé emelkedett, és ez a kimagasló érdeklődés 2003 márciusáig kitartott.) Az új kutatási kérelmek és a kutatási esetek száma nem nőtt ilyen mértékben, de ezen a téren is számottevő volt a növekedés. Hiszen amíg 2000-ben 214, 2001-ben 174 új témára adtak be kérelmet, és évente kb. másfél ezerszer keresték fel a kutatótermet, addig 2002-ben 240 új kérelem érkezett, és a kutatási esetek száma meghaladta a 2000-t. Az is sokat mond, hogy 2003 első három hónapjában több kutatási esetet regisztráltak, mint 1998-ban vagy 1999-ben egész évben.
A Hivatal munkatársaira nagy feladatot rótt az átvett iratanyag rendezése, vagy legalábbis valamilyen szintű strukturálása, annak állapota ugyanis egyáltalán nem felelt meg a levéltári követelményeknek. (Mindezt úgy, hogy a TH folyamatosan vett át iratokat a nemzetbiztonsági szolgálatoktól is.) Az eredeti segédletek úgyszólván teljes hiánya, valamint az anyag speciális felhasználásából fakadó igények szükségessé tették, hogy a bevett levéltári segédleteken túl a dossziék minél több szempontú kereshetőségét biztosító adatbázis jöjjön létre. Ennek fejlesztését 2000-ben kezdte meg a Levéltár (az adatrögzítés már ezt megelőzően, gyakorlatilag az intézmény megalakulását követően azonnal) megkezdődött. És arról sem szabad elfeledkezni, hogy (2004-ig) az átvilágító bizottságok számára történő adatszolgáltatás is a Történeti Hivatal (és jogutódja) feladatát képezte. A TH megalakulása után átmenetileg a BM Roosevelt téri épületében nyert elhelyezést, majd 1999-ben költözött át a saját, Eötvös utca 7. szám alatti székházába, ahol 1999 nyarától fogadta az ügyfeleket és a kutatókat.
A lusztráció, illetve az információs kárpótlás és a múltfeltárás ügye az utóbbiak lehetőségét biztosító intézmény felállításával gyakorlatilag elvált egymástól. Így az átvilágítandók körének 2000-ben történt kiszélesítése (2000. évi XCIII. törvény) közvetlen hatást már nem gyakorolt a Történeti Hivatalra, hacsak nem annyiban, hogy annak munkája, leterheltsége megnőtt. Nem így az 2001. június 12-én elfogadott 2001. évi XLVII. törvény, amely pontosította, illetve differenciálta az érintett személyek kategóriáit (megfigyelt, hivatásos alkalmazott, hálózati személy, harmadik személy), illetve kiszélesítette a tudományos kutatás lehetőségeit (például „a történelmi események megismertetéséhez szükséges” adatok kutatásához ezután nem kellett az érintettek engedélye). A törvény állami szaklevéltárrá minősítette a TH-t, gyűjtőterületébe sorolva a működő titkosszolgálatok iratait is, beleértve a titkosszolgálatoknál lévő állambiztonsági dokumentumokat, továbbá az internálások, kitelepítések, közbiztonsági őrizet iratanyagát. Azt viszont továbbra is a nemzetbiztonsági szolgálatok döntötték el, hogy milyen iratokat adnak át a Hivatalnak.
Az átvilágítás és az információs kárpótlás elválasztásának igényét mutatta, hogy – Medgyessy Péter miniszterelnök szt-tiszti múltjának napvilágra kerülését követően – a kormány 2002 júliusában két külön törvényjavaslatot nyújtott be a közélet tisztasága érdekében meghatározott politikai és hivatali tisztségeket betöltők átvilágítására (állambiztonsági tisztek, szt-tisztek, hálózati személyek, operatív kapcsolatok voltak-e), illetve az áldozatok információs kárpótlásának és az állambiztonsági múlt megismerésének biztosítására. A két javaslatot szeptemberben kezdte el tárgyalni az Országgyűlés, ám végül, decemberben csak az utóbbit fogadták el. (A lusztrációval kapcsolatban tehát nem született új szabályozás, majd rövidesen, 2004-ben egész átvilágítást lezárták 2005. december 31-i hatállyal.)
A TH jogutódjaként felállított Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) elvesztette nemzetbiztonsági szaklevéltár jellegét, kizárólag az 1944. december 21. és 1990. február 24. között keletkezett politikai rendőrségi anyagok őrzése lett a feladata. (Az ezúttal is felállított szakértői bizottság véleménye szerint ugyanis kifogásolható, hogy a nem jogállami és jogállami titkosszolgálatok iratait ugyanaz az intézmény gyűjtse és kezelje.) A jogszabály kiszélesítette az áldozatok és hozzátartozóik információs kárpótlásának lehetőségeit, így például ezután megismerhették a róluk jelentő hálózati személyek azonosítására szolgáló adatokat. A törvény – követve az Alkotmánybíróság 1994-ben megfogalmazott alapelvét – kimondta, hogy az 1990 előtti állambiztonság iratai a Magyar Köztársaságban nem tekinthetők államtitoknak, főszabály szerint tehát elvesztik minősítésüket. Ennek megfelelően az 1944 és 1990 között működő valamennyi titkosszolgálat iratanyagát az ÁBTL kezelésébe utalta. Kivéve persze azokat, amelyek minősítését az arra jogosult titokgazda fenntartotta.
Az ÁBTL hivatalosan 2003. április 1-én, Gyarmati György főigazgató kinevezésével alakult meg. Az iratátadást egy bizottság felügyelte, amely azonban döntési jogkörrel nem rendelkezett, így – mint arra sokan rámutattak – végső soron a nemzetbiztonságok határozhatták meg, hogy nemzetbiztonsági (azaz saját) érdekből milyen anyag marad náluk. Arra már kevesebb figyelem irányult, hogy az átadás-átvétel együttműködésre épülő folyamatába az átvevőt, azaz az ÁBTL-t nem vonták be. A levéltári szakmai szempontokat általában is figyelmen kívül hagyták az átadások során. Problémát jelentett az is, hogy a törvény szerint az iratok az évkörük alapján (1970 előtt, 1970–1979, 1980–1990) három – illetve a későbbi felülvizsgálatok következtében ennél is több – ütemben kerültek be a Történeti Levéltárba.
A törvény mindenesetre lehetővé tette, hogy a korábbinál jóval nagyobb mennyiségű állambiztonsági dokumentum kerüljön a levéltárba, és álljon a kutatók rendelkezésére: 2003 és 2005 között az ÁBTL iratanyaga több mint 800 iratfolyóméterrel bővült. A Felügyelő Bizottság az iratátadásról készített jelentése is kiemelte: „az egykori BM III/III. csoportfőnökség iratállománya után az egyéb állambiztonsági iratok túlnyomó többségének közlevéltárba kerülése és kutathatóvá tétele – az információs kárpótláson túl – nagymértékben elősegítheti az elmúlt rendszer történetének, a diktatúra természetének megismerését.” (A bizottság által vizsgált iratok háromnegyede került a levéltárba.) A beszállítások – igaz, kisebb mértékben – a következő években is tovább folytatódtak, ami következtében az ÁBTL 2017-ben mintegy négyezer iratfolyóméternyi anyagot őriz. Az iratok rendezése továbbra is nagy feladatot ró a levéltárra, amely 2002 után a korábbinál nagyobb hangsúlyt fektet erre a területre, lényegesen több embert megbízva a rendezési munkával. A változást jelzi, hogy 2003-ra elkészült a levéltár fond- és állagjegyzéke. 2009-ben jelentős állományvédelmi, és ezzel összefüggésben digitalizálási program vette kezdetét. (A „digitalizálódás” más tekintetben is jelentkezik: a kérelmek beadása egyre inkább online történik.)
Az ÁBTL az itt őrzött iratanyaghoz viszonyítva továbbra is a leglátogatottabb hazai levéltárnak számít, az állambiztonsági iratokat (a 2014. évi munkabeszámoló címét idézve) „szakadatlan állampolgári és kutatói érdeklődés” kíséri. Az állampolgári betekintési kérelmek száma különösen a megalakulás/átalakulás utáni első években volt magas. 2006-tól kezdve az érdeklődés némileg alábbhagyott, 2011-től viszont újra megnőtt, és a 2010-es évek közepére az évi 3000-t is meghaladta. A tudományos kutatói érdeklődés egyenletesebben alakult: a kutatási esetek száma a 2003-as csonka évtől 2014-ig folyamatosan növekedett (1000-ről 3820-ra), bár 2015-re némileg csökkent ez a szám. Az állampolgári betekintési kérelmek kapcsán érdemes megemlíteni, hogy míg kezdetben döntően az egykori megfigyeltek, meghurcoltak és joghátrányt szenvedettek fordultak az ÁBTL-hez (és előtte a TH-hoz), addig a 2010-es évek elejétől egyre inkább a leszármazottaik, a gyerekeik, sőt az unokáik kérik ki az iratokat.
2005 májusában képviselői indítványra módosították az ÁBTL-ről szóló törvényt, amely kiszélesítette a megismerhető adatok körét (bárki számára lehetővé tette a hálózati személyek, az operatív kapcsolatok és az állambiztonsági tisztek személyes adatainak megismerését), illetve iratainak a honlapján való fokozatos közzétételére kötelezte a levéltárat. A köztársasági elnök azonban – alkotmányos aggályokra hivatkozva – nem írta alá azt, és az Alkotmánybírósághoz fordult, amely megsemmisítette az elfogadott jogszabályt. Az indoklás szerint ugyanis az információs kárpótláshoz nincs szükség az ügynökök személyes adatainak a teljes nyilvánosságra hozatalára, hiszen a megfigyeltek megismerhetik a róluk jelentő hálózati személyek (és hivatásos alkalmazottak stb.) azonosításához szükséges adatokat.
2007 júliusában a kormány Kenedi János vezetésével egy Szakértői Bizottságot állított fel a titkosszolgálatoknál maradt állambiztonsági iratok feltárására és az iratok kutathatóságával, a bennük szereplő adatokhoz való hozzáféréssel és nyilvánosságra hozatalával kapcsolatos javaslatok kidolgozására. A kijelölt feladatkör világosan mutatja, hogy a szűk értelemben vett lusztráció lekerült a napirendről, és az információs kárpótlás és a múltfeltárás feltételeinek javítása vált prioritássá. A bizottság által megfogalmazott javaslatok középpontjába is éppen az került, hogy az állambiztonsági múlt minél teljesebb megismerése érdekében szét kell választani a „dossziétörvény” és az „ügynöktörvény” fogalmi elemeit és logikáját. Az átvilágítás szempontjai ugyanis a kifejezetten az információs kárpótlást szabályozó 2003-as törvénybe is belekeveredtek: a hálózati személy definíciója kifejezetten lusztrációs logikát követ, ami – mutat rá a jelentés – komoly akadályokat gördít az ügynököknek a tudományos mezőben történő megnevezhetősége elé, nehezítve a törvény által deklarált célt, az állambiztonsági múlt feltárását, megismerését.
A bizottság működésének legjelentősebb hozadéka, hogy felhívta a figyelmet az állambiztonság mágnesszalagokra kimentett számítógépes adatbázisaira. Ezekkel már 1995-ben az iratfeltáró bizottság is foglalkozott, ám a Történeti Hivatalba, majd 2003 után a Történeti Levéltárba kerülésük fel sem merült. A Szakértői Bizottság a szalagok adatállományának kinyomtatására, felülvizsgálására és a tudományos kutatás számára történő hozzáférhetővé tételére tett javaslatot. Ennek nyomán a Nemzetbiztonsági Hivatalban (NBH) megkezdődött a mágnesszalagokon lévő adatok digitális archiválása, amely 2009 novemberében fejeződött be. A következő év áprilisában a kormány elrendelte az adatok kinyomtatását, felülvizsgálatát, a minősítésüket elvesztett adatok leválogatását, és az ÁBTL-nek való átadását (papíron és elektronikus formában is). A felülvizsgálatot egy történészekből álló Tanácsadó Testület felügyelte, ez azonban önhibáján kívül nem tudta betölteni feladatát, majd az új kormány 2011 januárjával meg is szüntette annak működését, a szalagokról származó adatok őrzését pedig az NBH utódszervezetére, az Alkotmányvédelmi Hivatalra (AH) bízta.
2011 után több törvényjavaslat is született a szalagokról kimentett adatok nyilvánosságra hozására, ám az AH még 2015-ben is (2044-ig) titkosnak minősítette az adatokat. 2015 nyarán a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) kezdeményezésére a NEB és az ÁBTL munkacsoportot alakított, amely a belügyminiszter egyetértésével megkezdte a szalagok tudományos feltárását. A 2017 márciusában elkészített jelentésében a munkacsoport javasolta a szalagokon lévő G jelű (operatív nyilvántartás), a H jelű (hálózati nyilvántartás) és a K jelű (kémelhárítási) adattár átadását az ÁBTL-nek. A javaslat nyomán született meg az a törvénymódosítás, amely lehetővé tette, hogy a mágnesszalagok a Történeti Levéltárba kerüljenek. A jogszabály értelmében az ÁBTL újra titkosszolgálati szaklevéltárrá vált, vagyis az 1990 után működő nemzetbiztonsági szolgálatok iratainak a gyűjtését és őrzését is ellátja (majd). Ezen kívül immár hivatalosan is a levéltár feladatává tette a magyar vonatkozású külföldi állambiztonsági anyagok, illetve a más hazai levéltárban lévő, az állambiztonságra vonatkozó adatokat tartalmazó iratok feltárását, nyilvántartását és (másolatban történő) gyűjtését.
