Az Ellenpontok – Tóth Magángyűjtemény több száz korabeli postai levelet is tartalmaz. Különösen érdekesek azok a változó méretű és formájú levelek és feljegyzések, amelyeket a nyolcvanas években magánszemélyek csempésztek át elsősorban Románia és Magyarország között. Akkoriban az erdélyi aktuális eseményeknek hírértéke volt. A magyar kisebbség elleni intézkedések nem kaptak publicitást és ezért fontossá vált, hogy minél előbb szélesebb nyilvánosságot kapjanak, részben védelmi céllal az elszenvedőkre nézve, részben reménykedve abban, hogy a romániai kommunista rendszer további intézkedéseit ezzel fékezni lehet.
Az alábbi átcsempészett levelet 1984 októberében kézbesítették az ekkor Budapesten élő Tóth családnak. A „feladó” a romániai nagyváradi baráti körhöz tartozó Spaller-házaspár. Mind Spaller Árpád, mind felesége, Katalin, a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetemen szereztek gyógypedagógusi, valamint román nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet 1970-ben, illetve 1971-ben. Tanulmányaik után mindketten tanárként dolgoztak Nagyváradon (Spaller és Spaller 2006).
A levél szövege a következő:
„Kedves Ica, Karcsi és Zsuzsika!
Ne haragudjatok, hogy eddig nem írtunk, pedig képeslapotokat megkaptuk és nagyon köszönjük. Az igazság az, hogy még képeslapot sem merünk küldeni, mert az is meglehet, hogy úgy járunk mint Gyulai Kati [Katalin Gyulai, nagyváradi verselőadó] (Molnár 1993), hogy a határon mindenét átkutatják és emellett el sem engedik. Elég csúnya ügy. Másodszor nagyon idefigyelnek, és ezt nem hagyják annyiba. Ha kell hanem zaklatják az embereket. Varga Árpit [Varga Árpád, 1951-1994] (Sipos 1995), azt a szerencsétlen történészt Telegden is megfenyegették. Azt a Sófalvit, azt a szatmári fényképészt, aki az Irodalmi Kerekasztalon fényképezett, szintén meglátogatták, filmeket vettek el és egyéb könyveket. Hogy mikor lesz vége nem tudom, de óvatosnak kell lenni.
Minket sajnos a magyarok nem fogadnak. Szeptemberben kaptuk meg a hírt, pedig a válasz már júniusban megvolt. Szóval jövő júniusban újra beadhatjuk. Csak sajnos nincs mire. Az ismerősünk segítsége hatástalan, amin nagyon nem is csodálkozom. Más ismerősöm nincs, márpedig e nélkül beadni egyszerűen hülyeség. Nektek nincs valami olyan befolyásos ismerősötök, aki segíteni tudna? Bizony most nagyon elkelne, mert eléggé le vagyunk törve. Megköszönném, ha tudnátok segíteni.
Máskülönben semmi változás. Dolgozunk és élünk egyik napról a másikra. Endre iskolába jár, sokat kell vele foglalkozni. A kicsi nő. Magunkról pedig nem sok jót írhatok. Az Ady kör működik a tavalyi gárdával. Néha, ha eljutok én is elmegyek.
Ne haragudjatok, de arra kérlek, ne írjatok, vagy ha van valami fontos, akkor írjátok meg erre a címre, Juhász Péter [vasutas] Biharkeresztes MÁV Állomás 4110. Időnként én majd értesítelek, hogylétünk felöl. Szóval ne írjatok direktbe. Azt viszont írjátok meg, hogy vagytok, mit csináltok a fenti címre. A többiekkel is legyetek óvatosak.
Sok szeretettel csókollak mindnyájatokat, Árpi és Kati.
1984. október 6.”
A Spaller házaspár levele kellően érzékelteti az akkori félelemmel teli időket, közéleti és egyéni szempontból is. A Securitate megfigyelésétől és zaklatásától tartó polgár az állandósult bizalmatlanság légkörében inkább a hallgatást választotta, a közéleti megnyilvánulás minden formáját kerülve. Ugyancsak sokatmondó, hogy a közvetlen kapcsolattartásra a házaspár nem romániai postacímet, hanem a magyar-román határtól 6 kilométerre fekvő magyarországi település a biharkeresztesi vasútállomás címét adták meg, mely egyben határállomás is volt.
A kivándorlás okai akkoriban nem szorultak különösebb magyarázatra. 1983 januárjától a magyar tartózkodási engedély megszerzése nehezebbé vált, miután az illetékesek magyarországi befogadó levél meglétéhez kötötték a választ. Ez a látszólag elenyésző adminisztrációs akadály azonban – mint a levélből is kiderül – hegyként tornyosulhatott az emigráció mellett döntő család előtt, de nem bizonyult megvalósíthatatlannak: 1987-ben a Spaller család Magyarországra települt és a szakmában sikeresen elhelyezkedve ma Budapesten élnek (Spaller és Spaller 2006).