A könyv megjelenése az a pillanat volt, amelynek keretében Gyimesi a nyilvánosság elé tárta a saját titkosszolgálati „gyűjteményével” való szembesülésének, olvasásának, majd feldolgozásának tapasztalati élményeit. A könyvbemutatóra 2009. november 18-án került sor a kolozsvári Tranzit házban „Az Emberi Piramis. Beszélgetések a pártállami diktatúráról” című rendezvénysorozat keretében. Gyimesi a diktatúra működését egyetlen láncszemnyi minőségében, a rendszer alattvalójaként, vagyis az alulnézet pozíciójából próbálta megérteni. A dossziéja első kötetének szövegeiből kirajzolódó titkosszolgálati mechanizmust, a párt- és rendőrállami hatalom által totálisan ellenőrzött társadalom kiszolgáltatottjait és a rendszerrel folytatott együttműködési játszmákat alulról kísérli meg átlátatni, és rész-mivoltát, mint ahogyan a többi szereplőkét is, a nagyobb egészben elhelyezni. A kijelölt szó hermeneutikai a szó legtágabb értelmében, anélkül, hogy a szerző foglalkozna a dossziéban található szövegek textológiailag szorosabb, behatóbb elemzésével. A „szekusdosszié” ugyanakkor hermeneutikailag sem megbízható, miután az adott titkosszolgálati tiszt úgy értelmezett, hogy felettesei legyen, amit hallgassanak. Gyimesit az érdekelte, hogy milyen tárgyi és irodalomelméleti szempontokat lehet találni egy ilyen anyag utólagos olvasatakor. A dokumentumértéküket nyilvánvalóan figyelembe veszi, de gondolkodói alkata és beállítódása ebben a helyzetben is arra készteti, hogy szakmailag is kezdjen valamit ezzel az anyaggal. Kötete egy erre tett kísérlet és olvasáselméleti szempontból is érdekes az, ahogyan ezekhez visszafordul, ahogyan tájékozódik bennük és egyáltalán azok a szintek ahol kapcsolatokat teremt közben. (Berszán István közlése). Gyimesi nem hagyja magára a Securitate iratait és ezzel elkerüli, hogy a múlt rekonstruálásakor belezuhanjon azokba a szempontokba, amelyeket a titkosrendőrség akart követni és azt is, hogy évtizedekkel az események után is a Securitate szabja meg, hogy miről beszéljünk, miről szóljanak az emlékek. Azzal, hogy Gyimesi kommentált, viszonyult ezekhez az iratokhoz, utólagos tudásokat, viszonyításokat is behozott az értelmezésébe, ezzel magát a szempontrendszerét is megkérdőjelezi ezeknek az iratoknak, és a hermeneutikának ilyen szempontból is köze van az iratoknak (Balázs Imre József közlése). Gyimesi nem titkolt célja, hogy könyvével valamelyest útját állja a társadalmi méretű feledékenységnek, amely véglegesen félreteszi a diktatúrát fenntartó, kiszolgáló személyek felelősségét. Nem utolsósorban, az olvasóban megpróbál némi empátiát is ébreszteni az egykor megfigyeltek és meghurcoltak iránt, s hogy a diktatúrát nem ismerő mai fiatal is átélhesse a múltbeli „szabadságfokozat” mértékét. Szerinte a dossziék nem alkalmasak arra, hogy ebből a titkosszolgálat intézményére vonatkozó „igazsághoz” hozzáférhessünk. A benne működő aktorok (tisztek, kollaboránsok, informátorok, stb.) ideológiailag elrajzolt, „hivatalos” valóságképe határozza meg nyelvezetüket, a célszemélyről alkotott „robotkép” és a tárggyá tett húsvér ember nem azonosak egymással (Cs. Gyimesi 2009).