Esterházy Péter (1950-2016) író, a kortárs magyar próza eredeti és nagy hatású megújítója a késő-kádári, majd a rendszerváltás utáni évtizedekben.

A Rákosi-diktatúra egyik legsötétebb évében született Budapesten, egyrészt nagynevű arisztokrata, másrészt asszimiláns magyar zsidó polgári elődök utódaként, három testvéröccsével együtt. 1968-ban a pesti piarista gimnáziumban érettségizett, majd 1974-ben az ELTE matematika szakán szerzett diplomát. Pár évig egy számítástechnikai intézet munkatársa lett, majd 1978-tól szabadúszó íróként önállósította magát.

Első könyve, a Fancsikó és Pinta című novella-füzér, 1976-ban lát napvilágot, melyet a kritikusok az év legjobb pályakezdő prózakötetének ítéltek. Csakhamar egy másik, hasonlóan játékos, ironikus hangvételű elbeszéléskötettel jelentkezik Pápai vizeken ne kalózkodj címmel. Ezt követi 1979-ben első nagy sikerű könyve: a Termelési regény (kissregény), e sodró erejű, nagyszabású szatirikus mű, mely egyszerre abszurd és realista korrajz a Rákosi- és a Kádár-éráról. Első gyűjteményes prózakötetét Bevezetés a szépirodalomba címmel jó 700 oldalon 1986-ban adják ki, benne – a címadó legújabb művén kívül – egy sor korábbi kisregénnyel: Függő (1981), Ki szavatol a lady biztonságáért? (1982), Kis Magyar Pornográfia (1984), A szív segédigéi (1985).

Esterházy átütő nemzetközi sikerét a rendszerváltás után kilenc éven át írt nagy műve: a Harmonia Caelestis hozza meg, ez a magyarul 2001-ben publikált, számos nyelvre lefordított, monumentális család- és aparegény, ami az Esterházyak nyomait követve egyben magyar és közép-európai tér-időutazás, a barokktól a jelenig indázó epizódokkal és fantázia-játékokkal. Drámai fordulatként mindezt alig egy év múlva a Javított kiadás keserűen mítoszromboló tényirodalma követi, melyben az író apja felkavaró ügynök múltjával és titkos jelentéseivel kényszerül évtizedek múltán szembesülni.

Esszégyűjteményét: A szabadság nehéz mámora címmel 2003-ban adja ki; de hasonlóan az illúzióvesztés s a benső szabadság megőrzésének nehéz küzdelmeiről szól a Semmi művészet (2008) és önnön végzetes betegségének krónikája: a Hasnyálmirigynapló is (2016).

Bár 1990 előtt valamennyi írása állami kiadónál és legális folyóiratokban jelent meg, Esterházy tabutörő témáival és szarkasztikus rendszerbírálatával nagyban segített kitágítani a kultúrpolitika tűréshatárát, kihívóan demonstrált írói szabadsága pedig – főként saját lázadó nemzedéke körében – rendkívül népszerűvé tette revelatív hatású műveit. Független szellemét 1990 után is megőrizte, nemzetközi írói sikerei nyomán immár nemcsak a hazai, hanem a régió rendszerváltó értelmiségének mértékadó képviselőjeként is, aki a szabadság és szolidaritás fenyegetett értékeiért kész volt mindenkor kiállni, s a hatalmi önkényt, hazugságot és öncsalást a nevén nevezve a politika morális revízióját sürgette.