A SZETA forrásai mára sajnos csak elszórtan és hiányosan maradtak fenn. Ennek oka egyrészt, hogy iratait és csekély példányszámú kiadványait már az egykori cenzori, rendőri ellenakciók is jócskán megtizedelték, másrészt, hogy az elmúlt 35-40 évben számos aktivistája elhunyt, és irathagyatékuk nem, vagy csak részben került nyilvános gyűjteményekbe. A SZETA eredeti dokumentumai sajnos csak elszórtan, hiányosan maradtak fenn. Ad hoc forrásegyüttesét: a Blinken-OSA Archívum releváns dossziéit, Lengyel Gabriella online gyűjteményét és az Állambiztonsági Levéltár (ÁBTL) belügyi titkos jelentéseit esetenként hasznos további adalékokkal egészíthetik ki Havas Gábor, Nagy Bálint, Kozák Gyula, Hermann Zsuzsa és mások magángyűjteményei vagy az olyan másodlagos források, mint az egykori szamizdat (Napló, Beszélő, Hírmondó, stb) és tamizdat (SZER, Irodalmi Újság, stb) fórumok rendszeres híradásai. A SZETA történetének hasonlóan beavató és adatbő forrása még néhány hajdani aktivista: így Kardos László, Kőszeg Ferenc és Solt Ottilia korábban közzétett memoárja is. Mindezek felhasználásával egy lassan négy évtizede fennálló köztartozás is remélhetőleg előbb, mint utóbb törleszthető lesz, s a SZETA történetét egy kritikai igényű forrásgyűjtemény és egy önálló monográfia is segít majd megmenteni a méltatlan feledéstől.
A Szegényeket Támogató Alap (SZETA) nevű, független segélymozgalmat 1979 őszén Solt Ottilia indította útjára hét társával: Havas Gáborral, Iványi Gáborral, Lengyel Gabriellával, Matolay Magdával, Nagy Andrással, Nagy Bálinttal és Pik Katalinnal, akiknek többsége ekkor már jó egy évtizede intenzív terepkutatásokat végzett a magyar munkások, szegények és cigányok körében. Mint visszaemlékezésében az egykori SZETA-aktivista, Kardos László írja: „Közösségünknek karizmatikus vezetői voltak: Kemény István és Solt Ottilia. A Szetát Solt Ottilia találta ki, de a történet Kemény Istvánnal kezdődik. A Szeta-alapítók többsége a szociológus Kemény tanítványa volt, akik 1969-től részt vettek az általa irányított szegény- és cigányvizsgálatokban.” A SZETA indulásakor azonban az iskolateremtő, kiváló terepkutató Kemény, az őt sok éven át sújtó kutatási és közlési tilalom elől 1977-ben nyugati emigrációba kényszerült, 1990-ig a párizsi École des Hautes Études an Sciences Socials munkatársaként folytatva pályáját, és csak a rendszerváltás után tért haza.
Célja és önmeghatározása szerint a SZETA olyan önkéntes civil szerveződés volt, mely azoknak a rászoruló családoknak nyújtott közvetlen segítséget, melyek valamiért kiszorultak az állami szociális hálóból. Mivel a kommunista érában a szegénység, otthontalanság és a származási diszkrimináció eleve tabutéma volt, az alapítók úgy döntöttek, meg sem kísérlik a legális egyesületté alakulást, s a várható hatósági tilalmak és retorziók ellenében a minél szélesebb nyilvánossághoz fellebbeznek, melybe a nyílt felhívások, jótékony célú lakásrendezvények és köztéri akciók éppúgy beletartoztak, mint a szamizdat és tamizdat cenzúramentes fórumai. Noha a mozgalom szándéka és működésmódja eleve rendszerkritikus volt, önkénteseinek főként értelmiségi körökből verbuvált, heterogén tábora csak részben vállalta a nyílt ellenzékiséget, s a konspiráció vagy a nyilvánosság, a hivatalos keretek vagy a független önszerveződés dilemmái – mint bármely más civil kezdeményezést a korszak egészében – a SZETA tagságát is megosztotta.
Aktivistái ismerős és ismeretlen támogatóktól főként pénzt, ruhaneműt, játékot, könyvet és tanszereket gyűjtöttek, amit közvetlenül a családoknak osztottak ki. A segélyezésen kívül a tagok önkéntes alapon szociális munkát is végeztek: kérvényeket írtak, jogsegélyhez juttatták gyakran félig írástudatlan ügyfeleiket. A pénzgyűjtést már az alapításkor megkezdték, az első segélyeket 1979. decemberében küldték el. A támogatottak körét a SZETA szervezői kezdetben főként a saját szociológiai terepmunkájuk során megismert rászoruló – főként roma – családok közül választották ki.
Miként a mozgalom egyik alapítója Havas Gábor szociológus kiemeli: „Pontosan tudtuk, hogy egy ilyen félig illegális szervezet, mint a SZETA, nem képes megoldani a hazai szegénység gondját, mert ez annál jóval nagyobb és súlyosabb probléma. Az egészet inkább példamutatásnak szántuk, hogy lehet az alulról jövő kezdeményezéseknek tere Magyarországon, csak egy kis civil kurázsi kell hozzá.” Beszédes adalék egy másik SZETA-alapító: Lengyel Gabriella 1981-ből fennmaradt kézirata is, amely a demokratikus ellenzék és a segélymozgalom viszonyát próbálta tisztázni: „A SZETÁ-nak elvileg semmi köze az ellenzékhez, akármilyen beállítottságúak legyenek is a képviselői, az független polgári kezdeményezés a szociálpolitika korrigálására. Ha a szociálpolitika megsértődik, ám csinálja jobban, és akkor nem lesz szükség ilyen kezdeményezésre. De sokkal könnyebb ránk sütni, hogy az „ellenzék fedőszerve” vagyunk, mint belátni, hogy mennyire hiányzik a társadalomból a szociális gondoskodás.”
A rendszeres segélyezés mellett a tagság más független kezdeményezésekben is részt vett, s a mozgalom egy sor saját akciót is indított. 1980. tavaszán és nyarán egy körlevélben adománygyűjtést hirdetett meg „Felhívás a szegények támogatására” címmel. 1980. őszén jótékonysági koncertet szervezett Kocsis Zoltán és Malina János fellépésével, de az est megtartását a hatóságok az utolsó pillanatban betiltották és rendőri intézkedéssel megakadályozták. Nagyobb sikerrel jártak a szervezők egy másik nyilvános rendezvény: a még az év karácsonya előtt a Hazafias Népfront IX kerületi székházában rendezett kortárs képzőművészeti kiállítással és jótékonysági árveréssel. A tárlatot, melyet 600 fős közönség előtt Mészöly Miklós író nyitott meg, közel 3000-en látták. Az ezt követő aukción több mint száz műalkotás talált gazdára 170.000 Ft értékben, s a befolyt összegből egy nógrádi faluban házat vettek egy asszonynak, akitől a gyámhatóság, megfelelő otthon híján, a gyermekét elvette.
Később szűkebb körben, magánlakásokon ugyan, de sor kerülhetett Eörsi István, Dalos György és Konrád György felolvasóestjeire, Háy Ágnes, Szabó Miklós és mások előadására. Az alkalmankénti 6-10 ezer forintos bevétel szintén a Szeta segélykasszáját gyarapította.
A mozgalom aktív tagjait a belügyi szervek állandó megfigyelés alatt tartották (mint azt számos, az ÁBTL-ben fennmaradt jelentés is tanúsítja), s az alapítókat rendőri figyelmeztetéssel és pénzbírsággal sújtották, amiért, úgymond, „illegális szervezetet működtetnek”. A fő szervezőket, akik kezdettől névvel és címmel nyíltan vállalták tevékenységüket, és havonta egyszer Lengyel Gabriella józsefvárosi lakásán minden érdeklődő számára nyitott megbeszélést tartottak, ismételt rágalomkampányokkal igyekeztek lejáratni, míg a jótékony akciókhoz megnyert írók, művészek körét – akik közt tiltott, tűrt és támogatott alkotók egyaránt voltak – személyre szabott zsarolásokkal próbálták szűkíteni, állásvesztéssel, ösztöndíjmegvonással és publikációs tilalommal fenyegetve őket. Mindezek ellenére a SZETA segélymozgalma az első két évben – párhuzamosan a lengyel Szolidaritás ellenállhatatlan térhódításával – látványosan kiszélesedett, rendszeres támogatóinak fennmaradt név- és címlistája 1981-ben már 560 önkéntessel számolt.
1981. nyarán a SZETA a lengyel Szolidaritás Szabad Szakszervezettel közösen kéthetes magyarországi üdülést szervezett Varsó környéki szegény családok gyermekeinek. Ennek részeként 24 gyereket és 3 felnőtt kísérőt láttak két hétre vendégül Budapesten és a Balaton-felvidéken. A lengyel gyerektábort a KÖJÁL s a helyi hatóságok zaklatták, szervezőit: Lengyel Gabriellát, Demszky Gábort, Solt Ottiliát, Nagy Andrást megfigyelték, s az egyik önkéntes kísérő tolmácsot: Wojciech Maziarskit, egy Budapesten tanuló lengyel diákot végül is kiutasították. Az 1981. december 13-i lengyel hadiállapot és a Szolidaritás betiltása után a SZETA adománygyűjtést indított a lengyel gyerekek javára, majd elkezdte szervezni a következő évi nyári táborát is. Ezt azonban már a magyar és lengyel belügyi szervek összehangolt akciója a lengyel gyerekcsoport visszatartásával meghiúsította.
Az ismételt hatósági ellenakciók miatt hasonlóan csak félsikert hozhatott a Kőszeg Ferenc által még 1981 nyarán kezdeményezett jótékony célú kortárs irodalmi és képzőművészeti antológia: a „Feketében” kiadása is. A tartalmas és eredeti, szamizdatként megjelent SZETA-kiadványt 1983. februárjában végül Kőszeg lakásán mutatták be 38 író és 21 képzőművész munkáival. A bemutató címe – egy Pilinszky-verset idézve – stílusosan „A mélypont ünnepélye” volt, nem csupán a mélyszegénységben élő támogatandók körére utalva, hanem a könyv születésének baljós előzményeire is. A sok viszontagságot túlélt kiadvány mindössze 300 példányban készült, s egy nyomdai razzia során még ennek két-harmadát is lefoglalta a rendőrség, amely a résztvevők ismételt vegzálásával közel két éven át mindent elkövetett a karitatív akció meghiúsítására. Ezzel együtt a „Feketében” a társadalmi részvét és a kulturális ellenállás korszakos mementója lett, és máig is a magyar szamizdat irodalom ritka és becses, bibliofil kiadványa.
A mozgalom szervezett hálózatként a ’80-as évek közepére elhalt, bár önkéntesei közül sokan ezután sem engedték el a rászorulók kezét. Szerepét a rendszerváltás után az újonnan alakult civil szervezetek vették át, egykori aktivistái pedig kutatóként vagy politikusként továbbra is eltökélt hívei maradtak az esélyegyenlőségnek s egy igazságosabb hazai szociálpolitikának.
