„Bibó István a magyar politikai másként gondolkodás egyetlen élő hagyománya.” – jelenti ki a Bibó-emlékkönyvről írt méltatása élén Szabó Miklós történész, a demokratikus ellenzék jeles teoretikusa mindjárt a szamizdat Beszélő legelső, 1981. decemberi számában, majd így folytatja: – A hetvenes években valóságos Bibó-reneszánsz bontakozott ki: írásait sokszorosítva, vitaanyagként, szamizdatként terjesztették, s oda is eljutottak, ahová a másként gondolkodás egyéb szellemi megnyilvánulásai ritkán találnak utat. (…) Az Emlékkönyv e reneszánsz tudatos és szándékos betetőzése.”

1979-ben Kenedi János kezdeményezésére egy népes szerkesztő bizottság (Bence György, Csoóri Sándor, Tornai József, Donáth Ferenc, Göncz Árpád, Halda Alíz, Kenedi János, Kis János, Réz Pál, Szűcs Jenő és Tordai Zádor) tisztelgő antológiát tervezett összeállítani Bibó István 70. születésnapjára. Az egy év múltán elkészült könyvből Bibó István 1979 májusában bekövetkezett halála miatt már csak emlékkiadvány lehetett. (Ami azt illeti már Bibó gyász-szertartása maga is felért egy tömeges rendszerellenes néma tüntetéssel az óbudai temetőben, '56-ot idéző Himnusz-énekléssel, több száz titkosrendőr jelenlétében.) Ez a három vaskos, együtt jó 1200 oldalas, gépiratos kötet, 76 szerző írásaival a magyar szamizdat első jelentős hatású, reprezentatív vállalkozása volt, s egyben ígéretes nyitánya egy sokak által remélt összellenzéki összefogásnak – ahogy a Pártközpont maga is ezt a kihívást látta benne s ezért is reagált rá bomlasztó ellenakciók sorával, nehogy a lengyel Szolidaritás példája nyomán utóbb a kádári konszolidáció „vívmányait” is kikezdje egy gazdasági és belpolitikai válság.

Már az önként összeállt szerkesztőségben is többféle értelmiségi irányzat képviselte magát: ’56-osok és ’68-asok, „népiek” és „urbánusok” egyaránt, de a szerzői névsor ennél is tarkább volt: Illyéstől Petri Györgyig, Csurkától Konrádig, Bali Sándortól Weöres Sándorig, Vargyas Lajostól Szántó Piroskáig sokan, sokféle műfajban szívesen adtak írást a kötetekbe. A személyes emlékezések, esszék, tanulmányok nem kis része a ’70-es ’80-as évek fordulóján leginkább arra keresett válasz(oka)t, hogy a magyar demokráciának milyen vállalható előképei vannak és hogy a jövőben miféle esélyei lehetnek. A sokféle – nemcsak a kommunista rendszer ideológiájához, ám olykor egymáshoz képest is „másként gondolkodó” – írót, művészt, társadalomtudóst, hajdani ’56-os eszme-, majd rabtársat minden különbség ellenére egy táborba gyűjtötte a Bibó személye és eszméi iránti kötődés és végső soron az a felismerés, hogy Kelet-Európa és benne a magyarság megújulása egyedül a demokráciától s a nemzeti önrendelkezéstől várható, a sztálini és a szélsőjobbos nyomasztó „örökséget” egyként elutasítva.

Ez a közérzület, e váratlan sok felől hangot kapott eszmei konszenzus maga is reveláció volt: a független, demokratikus értelmiségi ellenállás – 1956-tal jó időre elfojtott, elfeledett – hagyományának újbóli felfedezése. Ám merészen tabutörőnek számított a Bibó-emlékkönyv egy sor más szempontból is. Mindjárt azzal, amire jóval súlyosabb történelmi határhelyzetekben éppen Bibó adott ismételten példát, hogy elveinket, értékeinket a mégoly nyomasztó hatalmi túlerővel szemben is vállalnunk kell. Azaz, ha cenzúra van s az igazság kimondhatatlan, találjunk alternatív nyilvánosságot magunknak „a szabadság kis köreiben” s azokon innen és túl: a ’börtön-morzé’-tól a külföldre csempészett tiltakozó memorandumokig. Mindez a bibói értelmiségi attitűd más vonzó jegyeivel: az előítéletmentességgel és a szüntelen önrevízióval társulva ismét a közbeszéd fontos és súlyához méltó részévé tett egy sor kényes és elfojtott kérdést: 1956 valódi történetét, a trianoni traumát és a holocaustét, az antiszemitizmus látens továbbélését s a határon túli szorongatott magyar kisebbségek ügyét – a bibói életmű nagyhatású tanulmányai nyomán immár a sokszerzős Bibó-emlékkönyv írásaiban s azok reflexióiban is.