Az egykori Golgota utcai Fekete Lyuk már működése alatt legendává vált mint a rendszerváltás időszakának legfontosabb underground szórakozóhelye. Az épület eredetileg a Ganz-MÁVAG munkásai számára épített lakótelep művelődési háza volt, 1945 után Vörösmarty Művelődési Ház néven működött tovább a Vasas Szakszervezet felügyelete alatt. Az 1969-ig közösségi fürdőnek helyet adó alagsor Nagy Gyula vezetésével vált néhány hónap alatt a korabeli alternatív és független zenei közösség központjává. A Fekete Lyuk viszonylag későn, 1988 februárjában nyitotta meg kapuit, máskor talán nem is lehetett volna. A budapesti klubélet haldoklott, és bár a hely megnyitására vonatkozó tervek már 1985-ben megszülettek, engedélyt csak 1988-ban kaptak rá, a Ganz-Mávag megszűnésekor.

A kezdeti időszakban elsősorban egy szűk értelmiségi réteg alkotta a célközönséget, de a kispesti punk klub bezárásával a Lyuk kínálata tovább bővült. A klub számos szubkultúrát és réteget fogott össze, értelmiségi képzőművészek, gruftik, punkok, csövesek, skinheadek egyaránt látogatták a szórakozóhelyet. Ennek megfelelően a fellépők is sokfélék voltak, a Lyuk helyszínt – fellépési lehetőséget és próbatermet – biztosított a feltörekvő zenekaroknak, ami a három T és a „feketelistás” előadók korszakában egyedülálló volt. Ilyen értelemben az alternatív zenei központ nevében az alternatív a felvonultatott műfajok sokféleségére, és nem annyira egy műfaj megjelölésére szolgált. Számos, a későbbiekben országos vagy akár nemzetközi hírnévre szert tevő együttes itt kezdte budapesti pályafutását. Az Aurórától az F.O. Systemen keresztül a Pál utcai Fiúkig szinte mindenki megfordult a Fekete Lyukban, a hely pedig még a rendszerváltás utáni néhány évben is nagy népszerűségnek örvendett, így például olyan, egymástól nagyon különböző együttes is koncertezett itt mint a Kispál és a Borz és a VHK. A klubban külföldi együttesek is felléptek, mint a No Means No, a Chumbawamba vagy a Fugazi, így a klub hamar jelentős nemzetközi hírnévre is szert tett, a Rolling Stones magazin például 1989-ben beválogatta a világ 50 legjobb klubja közé. Emellett a törzstagok Lyukság néven fanzine-t szerkesztettek, a folyamatos próbák pedig kiegészültek egyéb kulturális programokkal: a filmvetítések, irodalmi esték és különféle performanszok mellett lehetőség volt kiállításra is. A Lyuk később stúdióval is bővült, és a Fekete Lyuk Hangja Kulturális Egyesület számtalan zenekarnak segített kazetták kiadásában és terjesztésében.

Ezt a szabadságot tükrözte a formaságok határozott visszautasítása, ami a hely kinézetében is megnyilvánult. Az egykori közösségi fürdő földalatti labirintusa nem törekedett előkelőségre, a felújítás során a lyukak és a repedések megmaradtak, adott esetben éppen kihangsúlyozásra kerültek. A falakat graffitik díszítették, berendezési tárgyból pedig sem sok, sem minőségi nem volt. Ülni például a padlón vagy kiszuperált vonatüléseken lehetett. Az illemszabályokra hasonló elvek vonatkoztak, különösebb feltűnés nélkül lehetett az asztalon táncolni, pogózni, vagy épp lepihenni a padlóra, és egy múló rosszullétből sem csináltak különösebb problémát. Ehhez jött hozzá az alacsony ár a hajnalig nyitva tartás. A hely hatalmas népszerűségnek örvendett, amivel balhék is jöttek, voltak verekedések, droghasználat, deviancia. Mindemelett a Fekete Lyuk sok fiatalnak egyfajta otthont jelentett, a Lyuk ilyen értelemben nem a forrása volt a problémának, hanem ahova menni lehetett a problémák elől, a problémákkal, így például a kulturális programok mellett drogfigyelő is működött. Mindeközben a klub fölötti Kultúrházban 1989-ben fél évig a Hit Gyülekezete tartotta istentiszteleteit.

Ez a kívülállóság – mind tartalom és forma tekintetében – hatalmas figyelmet vont magára. A sajtó úgy prezentálta a szórakozóhelyet, mint „a pokol tornácát” és „patkánylyukat”: a Lyuk híre, mint veszélyes, deviáns közeg gyorsan terjedt. Ez a negatív tálalás egyrészt reklámot is biztosított a helynek, másrészt még egyfajta enyhülésként is értelmezhető. Bár a rendőri jelenlét állandó volt, ez jobbára kimerült Kerti László személyében, aki mint “házi őrnagy” szabadideje nagy részét is a Fekete Lyukban töltötte. Emellett napi kapcsolatot kellett ápolni a Budapesti Rendőrfőkapitányság kulturális osztályával, le kellett adni a fellépő együttesek szövegeit, a megfigyelési dossziék pedig gyűltek a megfigyelés alatt álló együttesekről – Sziámi, Európa Kiadó, Bizottság, és a többi – és a Fekete Lyukbeli tevékenységükről. Hogy a Fekete Lyuk megvalósulhatott, sok tekintetben szerencse kérdése volt.

Ezt a pezsgő, sajátos, kívülállók számára gyakran ijesztő közeget örökítette meg Urbán Tamás, ismert bűnügyi és szociofotós, aki először az Ifjúsági Magazin számára fotózott a Fekete Lyukban, még a nyolcvanas évek végén. A sajtóban először az IM tudósított legálisan a Lyukról, Urbán pedig ezt követően is többször fotózott ott, nem annyira a zene, hanem a hangulat miatt. Urbán nagy témáihoz a Fekete Lyuk több ponton is kötődött, különféle szubkultúrák, gruftik, punkok, drogosok, illetve személyes kapcsolat révén is. Fotósorozatában így elsősorban a fellépő zenészek portréi, valamit a buli hevét megörökítő pillanatképek hangsúlyosak, amik bepillantást engednek a kor egy megismételhetetlen, egyedi közegébe.

A rendszerváltás után a Lyuk még ugyan négy évig működött, de a körülményekkel jelentősége is megváltozott. Sorra nyíltak a hasonló profilú szórakozóhelyek, a közönség szétszóródott vagy kiöregedett, a Magyarországon megkésett újhullám lassan kifulladt. Ezt tetőzték a pénzügyi nehézségek és a Művelődési Ház igazgatója és a klubvezető között kibontakozó konfliktus. Végül hat év működés és közel 600 zenekar fellépése után 1994-ben a Lyuk bezárt, és a számos próbálkozás ellenére nem sikerült újjáéleszteni. A Fekete Lyuk egy nagyon sajátos kornak és közegnek volt a megtestesülése és formálója, ilyen értelemben pedig éppen emiatt az egyediség és megismételhetetlenség miatt örök.